SZÉTTÖRT VILÁG

Széttört világ az enyém: benne múltam,
jelenem és repedező jövőm,  -
mindenkié ilyen, tehát panaszszó
miért jönne, s gyűlne lustán a könny?

Mindig tudtam,  -  s igazán most tudom csak,
a nemlátókra nézőn, hogy mi fáj,
milyen árnyak mozognak nincs-útunkon,
s a Gondolat mily megcsúfolt király!

Mindig tudtam,  -  s igazán most tudom csak
az ember milyen árnyszerű halott.
Egyaránt fáj az árnyakhoz beszélni,
s az is, ha közöny-csendjük hallgatod.

Ó, Csillagom! Miért nem mondtad akkor,
hogy a Jóság szétfoszló pillanat,
s kábít a Szép bár, érben felparázslik,
de elmúlása csak fájdalmat ad?!

Széttört világ, árnyból formált halottak,
nézzétek, mint ég égi végtelen,
mint menekül minden a pusztulásba:
életnek elhitt tört élettelen!

Nem lenne jobb: a sötét Tűz előtt még
megállni, s szólni, MÁSKÉNT: „Nem tudom,  -
csupán hiszem.” ? S nem-hívőn is belátni:
együtt megyünk szomorú nincs-úton?!

Széttört világban álmodnék, s felébreszt
minden,  -  bár olykor elkábít a Szép,
s fénytelt erekben más-játékú Ének,
hulló hitek közt más Hit, Messzeség!

Ó, Csillagisten, szív-Álomvalóság,
vérszín dalodban egész a Világ!
Ha nem vagy is, egyedül Te vagy mégis,
s csillagkönnyekkel ékes koronád.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.