Kalendárium

A tavasz lassú kéjjel kúszik át a házak
résein. Talán elhiszem; gyógyítani
akar, s erőt vesz a tél akut sebein.
Az ablakra, akár lehunyt szemhéjak

falára, mintákat fest az illúzió;
az élet megy tovább... bár olykor
kilépni lenne jó a rendszerből,
amely idegen és úgy vigyorog,  

mint ősrégen látott, legendás
családtagok. Latyakot mosdat
a langymeleg eső, s a fák,
egy elképzelt vándorlás helyett,

a rügyek és gallyak labirintusából,
hűséges otthont növesztenek;
bölcsőt vagy sírt a teremtés
összes lézengő szavából,

az önmagát kísértő mennyei
magányból, sorsokból, melyek
céltalan zuhannak, a maradékából
pár szerelmi zavarnak.

Az ősz ölelését, mint feloldozást
várják a szőlőtőkék, s a borra
vágyó, derűs emberek. Az idő
ákombákom lett spirál helyett;

henna a végtelen csillagtestén,
hóba írt fekete sorminta, morzejel.
Halandó kérdések sora, melyre
a mindenség bölcs önzéssel felel.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2026-02-20 09:50:24
Utolsó módosítás ideje: 2026-02-20 09:50:24