Különben is

A semmiből a semmibe a semmi által, amikor
a hajad mögött fehér pingponglabda volt a Hold, azt
ismétlem, néha, ha túlélésre van szükségem, pedig
általában nincs szükségem sem túlélésre, sem az életre, sem az éjszakákra.
Egy letört betondarabot szorongathatok, kezed nyomát őrzőt,
leveleket, tavaly őszit, az utcán sodortat,
letépett borostyánt, lestyánt,
a lámpák rubin fényét zsinórban,
szemem megtelő csarnokvizében a hiányt,
a szomorúságot, a lemondást, a várva várt váratlanokat is,
a nyár éjszakákban forró betonlépcsőre kifekvő hallgatásokat,
a felettem megperdülő csillagrendszereket,
saját jelentéketlenségünket,
saját életünk jelentőségét,
saját életünk jelentéktelenségét egymásban és egymáson kívül, és
hogy én mégis erről írok szabadverset ahol kalapáltál,
ahol kalapált egyszer a szívem.
Az ember az igazra törekszik,
arra emlékszik, mégha félig igaz is,
szóval a nyáréjszakák: forró beton, békák, sikolyom,
- nem biztos hogy csak miattuk, -
éjszakai rétek, közepén facsoport,
hogy mindig megyünk valami felé.
Különben is
nem szükséges elindulnunk,
igen, hogy magunkban menetelünk és
lehet hogy fák vagyunk egymás tisztásain,
lehet kiírtott fák vagyunk egymás tisztásain,
lehet írtások vagyunk egymás erdejében,
lehet sóval leszórt földek vagyunk,
lehet szóval leszórt földek vagyunk,
lehet pingpongozó Hold vagyunk, és ha
én azt láttam, amit te, te mit láttál a hátam mögött?
Mit néztél a hajam mögött?
Mit kerestél fülem mögött?
Mert biztos nem csendet,
biztos nem csak véróceánt,
biztos nem csak a nyári éjek sörtüzének egyszer odacsapó zimankóját,
biztos nem keresne az ember semmit ott, ahol nincs semmi.
Legalábbis én így vagyok ezzel,
hogy akkor el sem indulok.
De te elindultál nagyon hosszan, hogy hosszú érkezésbe csapódj,
hogy érzésbe csapódj,
és letört betonpárkány legyél,
borostyánlevél legyél,
utcáról felszedett elsodort őszi falevél legyél,
az ember azért indul el, hogy igaz legyen,
mint a nyáréjszakák,
amikben hegedülő tücskök vannak,
faggatnak a nótámról és én azt mondom:
"- Más öleli a babámat",
"- Jó de melyik?"
hát melyik más, mindegy.
Az éjszaka sötétje egyforma.
Egyforma haraggal és egyforma zuhataggal zúdúl rám a tömör semmi.
Évek hosszú során át egy sikító várfal vagyok zümmögni a teacsendben,
kora reggel egyszer a kezedbe fogom adni, tudom,
már négy évesen láttam,
egész életemben láttalak,
amikor még nem is ismertelek,
az ajtómban fogsz állni.
De most még forró betont köp magából a Hold,
alattam kertvárosi házak közti asztalitenisz-asztal,
ismétlődések tűje üt, mint a készülő tetoválás,
tus az éj és fekete lesz a bőr,
remény ugrik a Holdra,
boromba esett a Hold, igen,
a medencét egy kutya ússza át,
átfordulnak a naptárak,
ezer évek,
mi újra és újra,
ezért emlékszel rám,
patt-patt, pattog az agyadban a fehér labda,
nyáréjszakák,
lehúzott róló,
vaksötét semmi,
egy diófa integet nekem,
ezüst levelei zörögnek,
holnap kivágják...
Ki fog integetni a jövőbe helyettem?
Patt-patt, deresgerincű, patt-patt,
gondoltam, mondok valami igazat:

Te lettél, ahogyan erre az életre elfelejtesz.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-06-11 00:19:16
Utolsó módosítás ideje: 2019-06-11 00:19:16