CSOKONAI

Tájak emeltek szépség-angyalszárnnyal,
üres zsebed meg húzott földre le.
Menny és Pokol így rángatott: az élet.
Fény és sötét furcsa egyvelege.

Verseid lelkét mutatni akartad
másoknak is: hazában a hazát,
hát megbántottak, megaláztak, s újra
kigúnyolták Égboltod csillagát.

Konok Debrecen ott várt, vaskalapban.
Pozsonyban sértett a főúri gőg
és szűk diétán tartott a diéta.
Egyre nyelted az éhkoppos időt,

s jött, szerelemmel, városod: Komárom,
majd Csurgón lettél helyettes tanár.
Szemedbe néztek a somogyi tájak,
s látták: a lelked fáj, mennyire fáj!

S mi változott? A Vers ma is magányos,
akár a múltban, s a Költő is az.
Gőg és lenézés csupán köntöst váltott.
A szegényekből felsír a panasz.

Lillád ma is elszállna, mint Reményed.
Hány Lilla van most, aki versre vár?
Szíválmaikban józan bankbetétek
és dagadtbukszás nóta-giccskirály.

Mi látjuk csak, kóborló lantosokként,
hogy felettünk kérdően áll a Nap,
s törtet hangos, teltzsebű "oskolázott",
erkölcsében mind "oskolátlanabb"?

A költő most is szegény és magányos,
bármily magasra küldi csillagát
és vers-szívében hiába mutatja
nagy-nagy kincsét: az igazi hazát.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: ÚJ HEVESI NAPLÓ, 2000/7