én, te, ő
lassan kialszanak a pesti fények,
bár Budán itt-ott még pislog néhány,
a Duna, mint valami sötét kérget
az éjszakát himbálja hideg hasán.
a körúti bérházakon neonférgek,
üvegcsőbábjuk perceg ahogy rágják,
álmukkal befestik a hópihéket,
így tarka latyak lődörög a járdán.
szürke cipő, sárga félhomályt rugdos,
csálé redőnyrésen szökik a meleg,
egy házmester nyugtatót szed a rumhoz,
nikotint krákog, nyakán dagadt erek.
istene új világot ígért neki,
csak érje meg mája a kora tavaszt,
asszonyát is egyre ritkábban veri,
ez a foghíjas szájú buta paraszt.
a város, mint heveny vakbélgyulladás,
lapul, akár költő a kocsma mélyén,
az ég vén marionett-színházpadlás,
én, te ő, vergődünk csillagrojtok végén.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2015-01-04 23:31:39
Utolsó módosítás ideje: 2015-01-04 23:34:09
