én, te, ő

lassan kialszanak a pesti fények,
bár Budán itt-ott még pislog néhány,
a Duna, mint valami sötét kérget
az éjszakát himbálja hideg hasán.

a körúti bérházakon neonférgek,
üvegcsőbábjuk perceg ahogy rágják,
álmukkal befestik a hópihéket,
így tarka latyak lődörög a járdán.

szürke cipő, sárga félhomályt rugdos,
csálé redőnyrésen szökik a meleg,
egy házmester nyugtatót szed a rumhoz,
nikotint krákog, nyakán dagadt erek.

istene új világot ígért neki,
csak érje meg mája a kora tavaszt,
asszonyát is egyre ritkábban veri,
ez a foghíjas szájú buta paraszt.

a város, mint heveny vakbélgyulladás,
lapul, akár költő a kocsma mélyén,
az ég vén marionett-színházpadlás,
én, te ő, vergődünk csillagrojtok végén.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-01-04 23:31:39
Utolsó módosítás ideje: 2015-01-04 23:34:09