A láthatatlan ember

A láthatatlan ember én vagyok

Amit bennem hagytak egykor a csillagok:
a távolság, halványulás – ennyi vagyok.
Tükör előtt, után se látom magamat,
egy kéz, egy test, legbenső érzet: kirakat.
De hol vagyok – kit még nem láttam sohasem.
Mi van, ha annyi lennék: aki néz – se több,
se kevesebb; oly tiszta isteni,
nem torzít amit lát, de úgy vegye:
ha pillant a világ – már nincs is;
mert nincs, mit nézni adatik, a vak is lát,
az érzetek mögött: ’ki tud róla s a világ.
Az érzetek, mik összetartnak: én vagyok.
Emlék s a vágy – mi összetör jelent – az is,
hullás és szárnyalás: a változásaim.
A láthatatlan ember én vagyok.
Beöltözöm az életembe – s ruhát látok, mást se –
szokások rabja, eltévedőző gesztusok;
már majdnem élek – rutinná lesz, amit már nem tudok
a tévedéseim – talán az mind vagyok –
a többit rólam tudják, keretbe fogva kezdet
és a vég, s közben vagy rajta túl: mosoly.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-04-03 08:20:39
Utolsó módosítás ideje: 2014-04-03 08:20:39