Elidőz

Minek a betege vagyok is én –
képzelgés, ifjúság – ami enyém –
oly régen volt – reménytelenség:
fej lehajtás és lecsüng a kéz.
Levegőt másként, ha szégyenből vettem,
mert túléltem azt, mibe halni lehet –
az egészt szeretni sejttől csillagig,
s magam, a részt is szeretni vele.
Tudni minek, ha meg nem értelek,
s ha felőled tudom, a semmivel játszom,
s ha játszom, már egészen olyan, mint isten,
csak föl ne akadjon, föl a kabátom.
Meghívnálak, ha otthonom lenne –
sül a hús, hűs a víz, asszony is akad,
de hiába vagy már idővel oly szelíd –
veled a lelkem még mindig megakad.

(2014. 02. 12.)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-02-16 10:31:46
Utolsó módosítás ideje: 2014-02-16 10:31:46