CINEGE
A bokron lassan körbejár,
cineg egy vékony hangfonál.
Az ősz ölel át új időt.
Elbúcsúznak volt-érkezők.
Tekergőzik a hangfonál.
Itt van...s már ott a csöpp madár!
Gúnyájában a sárga szín
csak nevet létén, álmain.
Fején, nyakán fekete kék
csábít el halk bogármesét,
de élénk tükörcsepp-szemek
felfigyelnek és fénylenek.
...és "szi" és "cit" és száll a "pink",
sajdítja tegnap-álmaink.
Elkóborolt ágak között
valami minket összeköt.
A hangfonál, mely szívig ér,
s követi azt, ki sír s remél?
A szó, melynek fekete kék
bánatában bogármesék?
Az erdő? Fák, bokorvilág,
amelyen annyi árny fut át,
vagy csak a szem, amely figyel:
mi fénylik fel, mi fénylik el
amíg a szív az őszig ér,
s csöpp madárként sír és remél?
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: ÚJ HEVESI NAPLÓ, 1999/1
