CINEGE

A bokron lassan körbejár,
cineg egy vékony hangfonál.

Az ősz ölel át új időt.
Elbúcsúznak volt-érkezők.

Tekergőzik a hangfonál.
Itt van...s már ott a csöpp madár!

Gúnyájában a sárga szín
csak nevet létén, álmain.

Fején, nyakán fekete kék
csábít el halk bogármesét,

de élénk tükörcsepp-szemek
felfigyelnek és fénylenek.

...és "szi" és "cit" és száll a "pink",
sajdítja tegnap-álmaink.

Elkóborolt ágak között
valami minket összeköt.

A hangfonál, mely szívig ér,
s követi azt, ki sír s remél?

A szó, melynek fekete kék
bánatában bogármesék?

Az erdő? Fák, bokorvilág,
amelyen annyi árny fut át,

vagy csak a szem, amely figyel:
mi fénylik fel, mi fénylik el

amíg a szív az őszig ér,
s csöpp madárként sír és remél?





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: ÚJ HEVESI NAPLÓ, 1999/1