Lélekkerámia

különös éjszakát feszítettél közénk.
szemedbe nézek, létra göndörödik elő a pupilládból,
körömnyi tűzoltók másznak le rajta, mögöttük fáradt füst,
akár a novemberi köd. most olthatták el a lelked.
egy fiú halott galambokat dobál a tetőről.
egy lány fehér krétával rajzolja körbe alvó párját.
gyertyát hozol, azt kéred, űzzem el végleg az éjszakát,
de csak használt gyufákat tudok felköhögni.
lemondó tekintettel válogatom a sötétre égett szálakat.
te közben lélekkerámiázol. óvatos kézzel formálgatsz,
sokáig nem tudod, mi lesz majd belőlem,
de miután minden anyag a kezedre tapadt,
észreveszed, hogy váza lett.
szerelmemben kiégeted, és amikor szétrobban, összeillesztett
darabjai közé virágokat teszel,
hogy megfigyelhesd hervadásukat.
cserébe, ha meghalsz, elhamvasztalak, hamvad ebbe a vázába öntöm, és várni fogom
a feltámadásod,
mondom.
ülsz itt mellettem, nevetsz rajta,
és feszegeted a papírra írt betűket,
hogy ezekkel etesd a fiú halott galambjait.
az elszenesedett gyufaszálakkal csak a holdat tudom meggyújtani.

olvadt viaszként csepeg a városra
a madarak elé szórt versem.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-11-21 00:26:32
Utolsó módosítás ideje: 2011-11-21 00:26:32