Olyan lehet

I.
az automatikus írás, mint az endoszkópia.
Tökmindegy mit írok ide,
úgyis feltárja magát mélység.
Utazás a vers középpontja felé,
háromdimenziós képzavar épp,
síkok zakatolása gurul a fülalagutakban.
Minden lélegzetvételemmel
téged szívlak be, tűzgolyó a számban,
látom magamat feketében,
három éjjel, három kegyetlen ölelés.
Szitakötő-táncmulatság,
vörös kabátban jár az ördög,
cilindere malomköves illemszabály,
hátulról kúr meg, mert alapvetően humanista,
akár egy vezércikk.
Délután csönget a halál,
időnként postásnak álcázza magát,
ha ráguggolsz szeméremtestére,
dereng benned az ítélet,
míg babaruhák lengenek
foszlott csecsemőkkel.



II.
mint amikor anyám ideges az adóellenőrtől.
Emlékszem rád, mikor a center parkolójában
hajtottál a harmadik szintre,
gondolkodtam, mit keres egy asszír harcos
egy Astrában, talán asztrológus akar lenni?(ez kínos, belátom)
Szeretkezni akartam, de csak
a tenyerem lett nedves,
speciális szolgáltatásom,
még ma élvezzen a tenyerembe.
Fénylik az este teste, smaragdragyogású,
összemosom a határainkat,
látomásaim az életedre törnek,
elvonszollak a vanba rőzsetűznek,
felolvasztom veled a pillangókat.
Kavicscsobbanás, zuhanok az anyamélybe,
a szemem víztükrébe fojtalak,
felfeszítelek egy hulla sírkeresztjére,
citromot dugok a pofádba,
most zabálj az első utadba eső kurvával,
beléd gubózok akár egy magzat,
kell, hogy kibontakozzanak a részletek. Üveggyanta fényerezet-tűvel
karcolom a bőröm, a vonalak megsebeznek, szirénazúgás,
lázgörbült tér,
lapos kúszás, hányinger,
üvegcipők kocogása,
csontszerkezetek lepik el a lepedőmet,
árvaellátásban részesítem a szívemet,
leigázom a renitens péksüteményeket,
távolodó vitorlákat látok,
szeletelem a húsod holdkéssel.
Boncasztalra tennélek,
a lélegzetvételed is hazugság,
hiánygömbök gurulnak szerte-széjjel
(ez csak mellébeszélés maradt.)



III.
mint mikor mélyebbre.
Azt hittem, már mindenen túl vagyok,
de folyton idegesítenek a körmeim,
véresre kaparhatom velük a számat,
te viszont már sosem csinálhatsz
belőlem napi rutint.
Elsüllyesztettelek, mint egy csatahajót,
de váltott alakban újra látlak,
a zűrzavar egyre nő,
hiába tisztul a lényeg.
Elfojthatatlan tűzvész
vagy bennem, egyre magasabbra hágsz,
ahogy szállok mind alább én,
már csak a szavak tartanak össze,
de van, hogy teljes a káosz,
olyankor szétesés nyugalma.
Jelentés nélküli képek halmaza a világ nélküled,
nem kapcsolható a hívott szám,
semmi sem fájhat,
ha nem rögzülnek az emlékek.
Sodródom,
bomlott terek,
tompa fények,
maszkos emberek,
hallom beszédük, de nem értem,
nem köt semmi ide,
ott rekedtél egy másik jelenben,
szeretlek tehetetlen.
Ha hozzám érsz se érezhetem,
a múlt megtiltotta a jövőt,
minél igazabb annál lehetetlenebb,
halott testem nő,
nem tudlak kiváltani a Se(h)olból,
hát aludj, szenderegj a nincsben,
- egyszer érted jövök.



IV.
mikor találkoztunk,
akkor váltunk szét,
mert megismeretlenül, még velem voltál egy.
Mindenütt otthon lehetek,
mert én vagyok,
aki téged szeretlek.
Mikor rájöttem, hogy sosem voltam egyedül,
ha most itt vagy, minden elhallgatott bennem,
te hitted csalódás csendje,
mert egyedül egy félreértés feszültségében
születhetett meg a történet lehetősége,
ami az időn át számol fel minket, hogy lehessünk
újra zavartalanul én és te.
Folyamatábrának hittem, kik eddig történtek,
pedig ők voltak a részletek,
pillanatvadász, nem vagy mocskos ruha, hogy levethesselek.
Isten a zavar pillanataiban szüli világba
önmagát, Ő a hiba
az univerzum szövetén, maga a bomlás.
Innentől nincsenek szavak.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-11-06 00:24:53
Utolsó módosítás ideje: 2010-11-06 00:24:53