Anya



Már majdnem felnőttem,
mikor elköszöntél
egy novemberi délután.
Azután csend lett,
tövises magány.

Harminc november, karácsony,
porladó levélen bogárnyi álom.
Akaratlan akarások,
tétova látomások
sora sorsom azóta,
mióta
verssé nőtt álom-virágok
angyala lettél.

Megintesz, tudom, oly szelíden,
ahogyan fészkén ébred a fecske,
oly türelemmel, miként éltél.
Megáldasz engem,
s csöndülő szemmel kéred:
Most ne engedd el
a párod kezét!

Fiad, látod, hajlik szavadra:
Könnyeit kézfejébe törli,
makacs bánatát
bakancsba fűzi,
jó szorosra húzza,
ha elindul újra.

Homlokodra csókot ad
majd, ha visszatér.

2006. 07. 03.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Börzsönyi Helikon, 2008.08.hó