Azt, hogy mi fáj...

Azt, hogy mi fáj, elmondanám, de mégse
tudom. Ki tudná? Nézz kinyúló kézre,
mely tétova, tűnő, szegényke álom
lemondóan aranyló láthatáron!
Fáj, hogy a múlt tetteket súg hiába:
nincs szív, fogékony, s az agy hozzá kába.
S ha volna tett, tűnődöm, mondd, mit érne?
Idő éget mindent feketeségbe.
Csak a Percen ülünk, e rozzant széken,
s minden vágyunkra ő felel: a Mégsem.
Fáj gyermekkorom, melyben sárga almák
illatával illant a gondtalanság.
Fáj, hogy a Szépben és Nemesben hittem,
s elbukott, nem lett Isten az az isten.
Ám mint lehetne? Az Örök Nincs foglya.
Látszat-létét velünk együtt zokogja.

Ó, nem az fáj, hogy tudom: nem szerettek!
Más jajdul itt: önmagát vesztett gyermek,  -
futott volna glóriás csendbe, kékbe,
míg nyár piroslott, málna édessége,
ki, gyermekként, új messzeségbe látott,
s akit felnőtt annyiszor megalázott,
annyiszor bántott. Ülök rozzant széken,
a Percen, és szólnék, de az a Mégsem
nem engedi, ijesztget fehér holdnak
szeme, gúnnyal olykor fölémhajolgat.

Ó, jó volna a Fájdalmat kitépni
szívből, agyból, s egykor-gyermekként nézni,
látni, elvágyni, s hinni, hogy az árnyak
félelmein túl csillagok bevárnak,
hinni, bolondul: végül az a Csillag
mindenkinek örömet hozó színt ad.
Ó, álommúlt, hitetlen hittel itt benn!
Hol vagy, Csillag, isten helyett az Isten?!

Percen ülök, rozzant, szúette széken,
s gyűlöllek bár, gonosz, vigyorgó Mégsem,
Értelmetlen, érzem most, árnyak Árnya:
a te Törvényed vetül a Világra,
te vagy Örök, tőled pusztul a Szépség,
káros csírádtól beteg az Egészség,
feléd tárul ki hús, vér, minden Ablak
neked fénylik,  -  de én, lásd, megtagadlak,
épp úgy, mint régen bennem az a gyermek
megtagadta hamis aranyszerelmed,  -
akkor már inkább halálomig fájjon
e tagadás,  -  gyönyörű boldogságom,
Hűségem Hozzád, Csillag, kiben hittem,

Te, istenek közt az Egyetlen Isten!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.