NAPLÓK: wolferl Legutóbbi olvasó: 2025-11-04 17:58 Összes olvasás: 37005| 18. | [tulajdonos]: Spiró György: Fogság | 2007-01-26 09:59 | | Több mint másfél évvel a megjelenése után fogtam bele a Fogságba. Nem a médiafigyelem elcsendesedésére vártam, csupán épp most került sorra. S bár a honi irodalomkritika alaposan megtárgyalta a regényt, most mégis veszem a bátorságot, hogy magam is írjak róla, aminek csupán őszinte lelkesedésem a magyarázata: érzésem szerint ugyanis Spiró műve a magyar prózatörténet új fordulata. Nem mintha egyetértenék azzal a több helyütt is felmerülő botor állítással, miszerint a Fogság a magyar posztmodern irodalom végét jelentené. Noha kétségtelenül más alapokon nyugszik, mint a kilencvenes évek szövegközpontúságának és áltörténelmi regényeinek vonulata, ettől még Spiró szövege hamisítatlan modernitás utáni próza, mi több, vad posztmodern jelenség irodalmunkban. A könyv éppen ezért két okból is óvatossá tett. Egyrészt kevés olyan alkotást találtam a rendszerváltás utáni történelmi regény műfajában, amely elnyerte tetszésemet, hiába Márton László, Háy János vagy Láng Zsolt nagy műveltséganyaggal felvértezett cizellált prózatechnikája, ebből a bőségből csak Darvasi könnymutatványosa győzött meg. Másfelől pedig idegenkedtem a római kortól, hiszen éppen ez az a néhány évszázad, amely sohasem érdekelt igazán, ráadásul sajnos pimaszul keveset tudok róla. A Jézus-mítosz és az ókori filozófia, illetve a zsidóság krónikája persze mindig is izgatott, de a gimnáziumból csak a római birodalom száraz története és több kupac megjegyezhetetlen császárnév maradt meg emlékezetemben. S mivel a média éppen a regény ismeretanyagával ügynökölve keresett olvasókat, attól féltem, végig kell szenvednem a középiskolai történelemórák anyagát újra. Spiró György azonban megmutatta, hogy ezt másként is lehet. Úgy adni át észrevétlenül históriai tudást és ismereteket, egy döntő történelmi korszak keresztmetszetébe ágyazva, hogy közben egy individuum – nem találok rá jobb szót – egzisztencialista passióját fesse meg. Mindezt pedig olvasmányosan, világos epikával, amelynek lineáris folyása óriási bravúrt rejt: a mindentudó elbeszélő ugyanis nem a történelmi panoráma megrajzolásának hagyományos módszerét választja, hanem belehelyezkedve választott hőse sorsába, stilárisan, nyelvileg és gondolatilag egy huszonegyedik századi prózaművész nézőpontját alkalmazza. Ez a metódus természetesen a giccs melegágya, sokan sokféle módon buktak már bele a mutatványba. Alapos stilisztikai vizsgálat mutathatja csak meg, hogyan talált rá Spiró arra az igen vékony sávra, amely végül nem az írói kötéltánc érzetét kelti fel olvasójában, hanem egy rendkívül természetes, erős sodrású, csak így, és sehogy másként megformált élvezetes, mégis magasirodalmi szöveget eredményezett. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni azt a kis kötetet, amely tavaly a Fogság széljegyzeteiként jelent meg. Spiró itt megvallja, hogy egy étteremben döbbent rá a regény közegének nyitjára: a mindennapok emberszagú valóságát tette meg kiindulóponttá, a test és lélek hétköznapiságát, gyötrelmeit helyezte a horizontra, innen ered a könyv átélhető cselekménye, amely minden olvasóközönség számára izgalmas. Újabb probléma lehetett volna a kereszténység eredettörténetének ábrázolása. Nem bíbelődnék most túlságosan sokat a regény cselekményével, amelyet remélhetőleg mindenki ismer. Mint az tudható, a római polgár, a rövidlátó zsidó Uri, azaz Gaius Theodorus kamaszon, jeruzsálemi tartózkodása során találkozik Jézussal, később pedig, a negyedik könyvben szembesül a nazarénusok szektájával, amiből évszázadokkal később a keresztény egyház megszületett. A regény bravúrja, hogy Uri találkozása Jézussal csak a könyv utolsó részében válik világossá a főhős és az olvasó számára. Ha pedig jobban szemügyre vesszük, nem azt a képet kapjuk, amelyet akár a Biblia, akár egy iskolai történelemóra sugall. A szerző ugyanis forrásaihoz ragaszkodva autentikusan mutatja be az ókori Róma mindennapjait, a zsidóság korabeli társadalmát, ez pedig a hely és az idő abszolút mítosztalanítása, ámde mindenfajta szőrszálazó filológia, tudós realizmus nélkül, egyszerűen és tisztán, érdekesen, döbbenetes pillanatokkal gazdagon. Uri kalandjaiban sokféle irodalmi hagyomány szólal meg, a fejlődésregénytől a pikareszkig. Számomra mégis az volt a legfontosabb, hogy az ő szemével láthattam mindent kezdettől fogva. Egyetlen reflektortekintet működik a Fogságban, s félelmetes fényességgel világítja be azt a világot, amit eddig a történelemórák sterilizáltak, elrejtettek. Ugyanakkor Uri komplex, különleges személyiség. Részben az örök tucatember, aki a hatalmi játszmák, a démoni történelem őrületének haszonélvezője és áldozata, részben viszont intellektuális karakter, aki mindvégig saját identitásán, önmaga és a világ drámáján, az élet mibenlétén rágódik. S ami külön üdítő: a szerző lazán átlép az összes ideológián, ugyanolyan szenvtelenül, mégis együttérzőn, néha pedig ironikusan láttat minden népet, embert és kultúrát. Ezzel a stiláris sokféleséggel Spiró György regénye szintetizálja az egész huszadik századi regényirodalmat, s remélhetőleg nem lesz igaza pesszimista jóslatának, miszerint a külföldi visszhangot eleve kizárja témája és közép-balkáni származása. Ha nem is a magyar próza korszakváltó cezúrája, az biztos, hogy a kortárs elbeszélő művészet vitathatatlan meglepetése és egyértelmű fordulata. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
