NAPLÓK: Ötvös Németh Edit naplója Legutóbbi olvasó: 2021-03-07 20:53 Összes olvasás: 17616| 408. | [tulajdonos]: vers | 2021-03-04 05:57 |
dicsőítő ének
óh te földöntúli erő
te szentséges düh
imádlak téged
lábaidnál térdepelek
áldd meg bűnös lelkem
faragj belőle csodát
hogy hasonlatossá váljak
magasztos tükörképedhez
alig álltam lábra máris
ott sürgölődtél mellettem aljas vétkeim
elkövetése után nem rejtetted
véka alá ingerültségedet
zsenge totyogós koromban
áradt belőled a neheztelés
Gatya Mária honpolgárnőn keresztül
mikor kertje friss rózsabimbóit
dundi ujjaimmal a porba gyaláztam
nem hagytál el akkor sem mikor
U. Károly elemista osztálytársam
jól elagyabugyált az árokparton
mustár sárga hátitáskámból kihullott
minden reményem
bátorság sem töltött el hogy
kijelöljem a határterületeimet
aztán mikor elhagytam a szépen
horgolt tízórais szatyromat a templom
melletti szobornál a padon
irtózatos haragra gerjedtél
egy hétig csak sózott
üres kenyeret csomagoltál nekem
titokban ettem szégyenem
apró falatjait
nyolcadikban mikor molesztáltak
a fiúk rémületemben majdnem
elértem bokád magasságát
a kétségbeeséssel ketten
törtük be a kémiaszekrény
üveges ajtaját
felbujtónak neveztél a középsuliban
pedig csak az igazságért harcoltam
a tűzijáték rakétáit együtt lőttük az égre
frusztráció keserűség és mélabú
rajzolták a pattogó csillagok
“ most már elég, torkig vagyok”
ordítottam mint Sün Balázs
mikor megtámogatott a félelem
kiderült hamar hogy te küldted a nyakamra
alighogy kidobtam jöttek a többiek
az aggodalom a riadalom a rettegés
a bánat mélabú nagyanyjukkal a
csalódott dühvel később jöttek
ötórai teára
eleget ültél a fejemen
nyakamat jól lenyomva
meghunyászkodtam neked
dícsőségem palástja
kegyelmed végtelen
ábrázatokra villámokat festő
gigagomolyag
most már menjél utadra kedves
áldott mérges szömörce vagy
kínok kínjával kalodába zárlak
és ott hagylak örökre
Az idézet Csukás István: Sün Balázs c. verséből származnak.
írta: Ötvös Németh Edit
2021. márc. 4.
| |
| 407. | [tulajdonos]: próza | 2021-03-01 21:06 |
Végzetes találkozás
Élt egyszer egy törpekirály. Birodalma határait embermagasságú, mára omladozó kőkerítés vette körbe. Rozoga alumíniumkapu biztosította a bejárást a benzingőzt pöfögő harci szekereknek. Annyira leromlott állapotban leledzett, hogy minden nyitásnál, nyikorgó zsörtölődéssel adta tudtul gyatra sorsát, a világ felé. A leghatalmasabb teremben töltötte napjai nagy részét az uralkodó, aki általában kiselejtezett műanyag széken trónolt. Apró lábával addig harangozott reggelente, amíg a hangyák felsorakoztak előtte és házi főzésű kátrányos áfonyapasztával átkenegették viseltes bocskorát. Ragaszkodott a hagyományokhoz, ezért ősöreg apja elnyűtt cipőjét viselte. Aki nem elég hatékonyan végezte a műveletet fehér bogyóval rajzolt kilencest kapott a hátára. Ez jelentette az utolsó helyet visszavonásig. A többiek egész nap élénken mutogattak rá csápjaikkal, közben pfujoltak
A törpe uralkodó véletlenszerűen adta ki a feladatokat, erősen gyúrva az ésszerűség elkerülésére. A logikai csomópontokat százas szöggel rögzítette az avítt fenyőfapadlóhoz. Ami gurult azt cipelni kellett, aminek súlya meghaladta az emberi erő tűrőképességét, azt a leggyengébb hangyának kellett arrébb vonszolnia. Mivel erre képtelen volt, ezért kalodába záratta és ragasztós papírgalacsinokkal gyakorolta rajta a célba lövés tudományát. Kiváló vadászként tartották számon az udvarban, így csukott szemmel is nagyszerű statisztikát ért el.
Csupán egy problémakörben nem tudott hatékonyan intézkedni, törpefelség törpebicskája beletörött a dologba. Az a fránya törpetörköly, amire olyan büszke volt, az teszi a sírba. A főzőinasok folyton a nyakára hágtak az értékes nedűnek. Picit mérgező hatása megdagasztotta a májukat, belső szerveiket is taccsra tette, de szlopálták a függőség mámorában. Az igazat megvallva, nem is nagyon akarta megvonni boldogságuk forrását, mert ő meg tőlük függött. A csodálat mindennél előrébb való, az inasok felnéztek rá, nekik el tudta játszani a mindenhatót.
Jóska bácsi a népművészet nagymestere szomorúan piszkálta a kiürült kefires dobozt.
-Koordinációs képességeimre leszek utalva.- mondta, ahogy rám nézett, fakó szemeiben huncut csillogással tépkedte egy százszorszép szirmait.
Mikor eljött a nap, kellő tudással felvértezve, nekivágott a rengetegnek. Metálbordó paripája x lóerővel bírt, gyorsan megtette a távot. Először nehezen engedték be, aztán megmutatta az úti passzust. Így már szabad bejárása lett a főkapun keresztül.
Rövid időn belül kiöntette az összes törkölyt az udvari csatornanyílásba. Rendet vágott, a hangyák felegyenesedhettek a görnyedésből. Veszteség is történt. Sajnos egy szorgoska meghalt, nem tudta hol a helye, vitte a zászlót egy ideig, aztán véletlenül megbotlott és a súlyos rúd kettészelte gyenge hangyakoponyáját.
Egyszer csak üzenetet hozott Jóska bácsinak egy elektromos, fehér gerle.
-“ A mór megtette kötelességét, a mór mehet.”-csupán ez állt a fehér A4-es lapon.
Az inasok ezalatt a törpe uralkodó irányításával friss szőlővesszőket ültettek a Királydomb naposabb oldalára.
(Az idézet Friedrich Schiller A genovai Fiesco összeesküvése című darabjából)
| |
| 406. | [tulajdonos]: vers | 2021-02-22 11:35 |
érdektelen értékelés
reszkető csontok a párna alatt
pálinkás butykosban szó fakad
a kérdés lassan köröz
nagyot koppanva odább gurul
a tölgyfa padló résein szivárgó
gyantába merül
sav marja a lépteket nyomuk érdes kiáltás
féktelen szavak szaladnak
vakolt téglafal állja az útjukat
a hang nem terjed túl rajta
a szigetelés remek
írta: Ötvös Németh Edit
2021. febr. 22.
| |
| 405. | [tulajdonos]: vers | 2021-02-20 20:48 | szemben a nappal
a fáradt lábak csoszogása töri csak meg a kifakult csendet
sziklák mozognak hangtalan gyilkolják a legyengült percet
az izgága sombrerot kerülik a szelek
megbillentve hagyják a kísérleteket
romboló üzemmódba kapcsolnak a robotok
megrezdült aggyal szórják a színes homokot
nyeli ki nem akarja hogy szája tele legyen
az éles nyelveket kivágják rendesen
lakat kerül a palotára
zárva a népet hűvös kalodába
kivételek azért akadnak
kirobbantva ezzel a gerillamozgalmat
érinthetetlen ki zajosan űzi a madarakat
keselyűk tépik húsát mégis szilárdan talpon marad
mikor lesz már vége?
a kérdések furcsán hangzanak
hisz semmi sem változik
a világ gyarló marad
írta: Ötvös Németh Edit
2021. febr. 18.
| |
| 404. | [tulajdonos]: vers | 2021-02-15 19:51 | világégés
mély tintaszínű az éj
habjai a tengert tükrözik
érzés kacsint ezüst pikkely
nagyon loccsan és messze eltűnik
kiált utána a kísértet hold
fanyar citrom hipózott arca
csillagok szaladnak anyjuk után
feléled a világok harca
írta:Ötvös Németh Edit
2021. febr. 15.
| |
| 403. | [tulajdonos]: vers | 2021-02-11 20:40 | olajoshordó
a zöld, kopott marmonkanna
kívül szutykos belül olajos
hetvennyolcban ócska madzag
volt a gumipók
zörgött a csomagtartón az
üres pléhdoboz
ahogy vágtattam
apám biciklijével a Tüzépre
akár a betöretlen kiscsikó
hazafele csak tolnom szabadott
a szabályszegő kamasz
mégis nyeregbe szállt
egyensúlyom libikóka
mint egy pályáról letért kisbolygó
az olajkályha nehezen gyulladt
kampós vaspálcával piszkáltam kicsit
a siker robbanó hanggal érkezett
aztán bevadult a tűz
hozhattam a nagy kék lavórt
forró vízzel fürödni
írta: Ötvös Németh Edit
2021. febr. 8. | |
| 402. | [tulajdonos]: próza | 2021-02-10 19:35 | Hozott anyaghoz gyúrva
Hogyan írhatnék jó prózát, amikor elkezdeni sem tudom. Itt van ez az “ amikor” dolog, rögtön az első mondatban fennakad a rostán.
Esetleges kukucskáló tekintetek lesnének be az ablakon, ami nem fordulhat elő, mert két őrző-védő vicsorog a teraszon, de mondjuk ha mégis egy drón kameráján keresztül sikerülne meglátniuk. Itt csücsülök a sarokban, fejem a ronda, de kényelmes párnámnak támasztom, lábaimmal bélelt, mustársárga bársonynadrágom magam alá hajtogatom, aztán nézegetek ki a fejemből az első mondat leírása után, ami rögtön felveti a sarkalatos problémát.
Hogyan írhatnék példaértékű prózát, én, a gyatra, esetlen, akit azért nem tudtak hátralöködni a tornasorban, mert jómagam voltam a legmagasabb.
Azt mondják kapcsolatok kellenek. Kapcsolatok, kapcsolatok ! Honnan a fenéből szerezzek kaocsolatokat, ahhoz kellene legalább egy tökéletes prózát írni.
Nem nyomorult, földhözragadt, közhelyes akármiket. . Olyan ütőset, olyan igazit, mint a kortársak, de helyette, savanyú pofával, csöpögős orral kucorgok a sarokban, igazi senyvedésnek élem meg ezt a katatón állapotot, mint egy törött gerincű tacskó hang nélkül vonyítok. Fájdalmat nem érzek, agyam kiváló prózaíró képessége még nem fejlődött ki. Ez mondjuk a jobbik eset, mert mi van, ha nincs is. Egyáltalán nem fogok produkálni életemben egyetlen egy olyan írást, ami kiemelkedő színvonalával az élmezőnyben végzi valami fergeteges pályázaton. Újságba, irodalmi lapban nem is gondolkodom, mert nem tudok írni semmit, nemhogy valami fenomenálisat. Habár kiskoromban, konkrétan általános iskola nyolcadik osztályában, akkor taroltam. Magyarórán Edit mellett ültem.
Nem hagyhatok hiányérzetet, ezért elmesélem, a tanárnő idegességének az okát. Edit zavarta az órát, amúgy nem rendelkezett nagy zsenialitással, ha jó belegondolok közepessel sem. A pedagógus belefáradt az állandó fegyelmezésbe és mivel mással nem tudta megtorolni ezt a viselkedési formát, a tetőt verő eső tanácsára, brilliáns gondolata támadt.
- Aki legközelebb megszólal, az írni fog egy tíz oldalas fogalmazást az esőről- harsogta önelégült vigyorral.
Kettő perc nem telt el és padszomszédom, máris beböffentett valami ökörséget. Nadpálca híjján a tanár szava csattant.
- Holnapra, Edit! Tudod miről van szó.
Másnapra persze, üres lapokat hajtogatott az idő a lány füzetébe.
Megtörve a halott csendet, jelentkeztem.
-Tanárnő, kérem! Én megírtam a tízoldalas fogalmazást az esőről.
Felolvashattam. Olyan kövér ötöst kaptam, hogy a hasát úgy kellett visszatuszkolni az ellenőrzömbe. Akkor sikerült, de most nincs ötletem sem, nem hogy a kivitelezés. Az ácsolat elkorhadt, penészes deszkái alig tartják meg a tetőt.
Példakép lenne bőven, hiszen micsoda irodalmi koponyák pazar szüleményei hasították, a régmúlt egét.
Nyugat, az írásokban bővelkedő Nyugat, akkor kellett volna élnem, csak hullott volna rám is valami az égi mannából. A konzervált irodalomhoz sem jutok hozzá, szigorún őrzött könyvtárak rejtekében, hogy szívhatnám magamban a dohos lapok reptezentatív illatát. Reménytelen.
A nagyok csillogó szavakból fűztek gyöngyklárist, nekem sáros rögök maradtak, amik szétporladnak a nap sugaraitól, amikor kézbe venném őket. Mondvacsinált problémákkal küszködöm, kopott bölcsőben ringatom agyonhasznált szavaimat, soha nem aranyozták a talpas betűket, a kezdeti cirádák sérült foszlányokban lógnak róla.
Bezzeg az itt jelenlevő géniuszok, lángoló elmével lazán firkantják fantasztikus írásaikat. Választékos szókincsük filmszetűen vetíti, mestershéf fűszerezi így az ételt, ahogy ők a tintával bánnak. Megnyomorodott üres agyam redőiben soha nem képződnek olyan nemes gondolatok, amiket Ők (igen nagybetűvel) , kiráznak a legrosszabb napjaik bármelyikén a töltőtollukból.
Amíg nem tudok megszülni egy rövid szépprózát, nyakamon kötél, a megfelelési kényszer kirojtosodott madzagja szorítja gigámat. Minél jobban fojt, annál kevésbé sikerül bármi.
Nem mehet így tovább! Teszek érte. Naponta kettő deciliter tintát fogok felhasználni, célom elérése érdekében. Három ív papiron gyakorlatozom. Csákó, hajó, zsebes szendvicssütő hajtogatása helyett írok és nem is akárhogyan . Egyszer.
írta: Ötvös Németh Edit
2021. febr. 10. | |
| 401. | [tulajdonos]: vers | 2021-02-08 20:07 |
Mi ez a folyamat?
Megszületsz és meghalsz egy pillanat alatt.
Nem hiszem el, hogy tegnap volt karácsony,
dagadó hurkák, aranyszín foszlós kalácsok
ültek büszkén a damasztos asztalon,
mára a kihűlt zene, álmatag halmait hallgatom.
Az idő, mint megfoghatatlan elméleti csoda,
hajszálvékony gombalemezek között lapuló moha,
egy természettudós most nevetne,
nincs ott semmi csak rés, te eretnek.
Habzó tengeren, az óceán mélyén,
keresem az égen, az űr mezsgyéjén,
tikkadt sivatagban, magasok csúcsán,
föld gyomrában, míg kialszik a gyufám.
írta: Ötvös Németh Edit
2021.febr. 08.
| |
| 400. | [tulajdonos]: vers | 2021-02-06 08:22 |
amikor már
minden felesleges
kék üveggolyókat
sodor a szél
a tudat parttalan
medrében
a realisztikus világ
megszűnt
a látásmód abszurd
kifordított
az értelem tiltakozik
üvöltő orgánuma
visszhangzik
a szűk falak között
torka megreped
fátyol kúszik rá
az üveggolyók
fakón bámulják
írta: Ötvös Németh Edit
2021. febr. 5.
| |
| 399. | [tulajdonos]: próza | 2021-02-01 18:32 |
Bömbi
Annyira tiszta volt az idő, hogy tekertem egyet. Délután négy órakor indultam.
Segítőm szakszerűen felszerelte a csatos lámpát a kerékpár kormányművére.
Nem tudom, hogy hátul volt- e valamilyen villogató szerkezet, ez körülbelül félúton jutott az eszembe, hogy lehet nincs. Kicsivel azelőtt, hogy elkerültem egy városrendészet feliratú fehér autót. Kisebb csoportosulás vette körül az alacsony, vékony, barnacopfos, huszonévesnek kinéző, egyenruhás nőt.
Pergő nyelvel magyarázott valamit a parkolási rendről.
Azt hiszem őt láttam délelőtt egy lakberendezési áruházban, az akciós fürdőkádkilépők között válogatott.
Eleinte merev izmokkal haladtam, minél többet tekertem, annál jobban bemelegedtem. Ez mondjuk magától értetődő.
A vízparthoz érve meglepődve láttam, mintha kézen fogva járt volna a város.
A két fokos hideg ellenére sokan kint sétáltak, általában párban, ha a kutyákat is számoljuk. Babakocsit toló családok. Vakmerően bicikliző kisgyermekek.
Egy mókus-barna anorákban totyorgó, pirospozsgás törpét, éppen idejében kapott el az apukája. A lehető legóvatosabban közeledek ilyenkor, minden idegszálammal figyelek. Ki akar a sittre kerülni.
A kerékpárosutat keresztező aszfalton, kevés gépjárművel találkoztam.
Statisztika szerint ötven százalékosra számoltam ki az átengedési arányt.
A maszkviselési adat kb: hetvennégy százalékban mutatkozott meg. a járókelőket tekintve.
A bátrak nem viseltek védőeszközt az arcukon, kesztyűjük volt, de azt a hideg miatt, húzták fel.
A folyót szegélyező utca egyik házából, két kutya rohant elő, fürgén kapaszkodtak fel a töltésoldalra, utánuk a gazdik siettek. Póráz nélkül nagy szabadsággal halmozták el az állatokat. Előérzetem lassításra bírta drótszamaramat. Jól tettem, hisz a nagyobbik földszintes hurkatestű, a nagy lendülettől kifaralt és a füves részről az úttestre csúszott.
- Bömbi! - kiáltott utána, a hetven körüli, méregzöld-kabátos férfi.
A kutya értett a szóból, azonnal visszaugrott a biztonságos részre.
Nyugodtan tovább haladhattam.
A név régmúlt emléket idézett fel bennem.
Ismertem egy kisfiút, Bömbinek hívta a családja és a játszótér közössége. Édesapja megbetegedett. Az életerős erdőmérnököt hamarosan várandós felesége szállította a kezelésekre. Iszonyú volt látni a panellakás ablakából, ahogy a filigrán nőre támaszkodva, bizonytalanul biceg a piros autóhoz, a nemrég még jókedélyű ember. Nem kevés időbe telt, mire be tudott ülni.
Aztán jött a hír, hogy nem engedik haza.
Mikor megszületett a baba, édesapja már haldoklott. Az amerikai filmek forgatókönyve szerint, ilyenkor az újszülöttet odateszik az apa mellkasára, ismerkedni, elbúcsúzni. Nem tudom, itt hogy történt.
Két évvel később láttam őket újra. Bömbi óvatosan vezette az öccsét.
írta: Ötvös Németh Edit
2021. febr. 1.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
