Kopár hold



Voltam kopár hold
a  fekete
semmibe zuhanva,
sarkamban loholt
a fénytelen félelem
s hidegét
reám hajította.
Deresedő kedvem
egykedvű lelkembe szúrt,
s a magány szele
tombolva, egyre csak fújt.
Majd a derengés
koptatta éjszaka
végtelen falát,
kinyíló napkehely
bontotta, felém ontva
fényillatát,
s zuhanásom
kábult keringéssé csendesült,
jeges derem olvadt,
s a magány vad szele elült.
Rátaláltam tündöklő
Napomra,
melege átjárt, reményt
növesztett sugara,
kopár holdból nyüzsgő
Föld lettem,
csengő patak lett a kedv
mi robog bennem,
szívemben boldogság sarjadt
s ott a közepén,
egy virág bimbóját nyitotta ki
a lelkem és a fény.
E virág lett napom-éjjelem
benne az élet s az értelem,
a viruló áhított szerelem.
Pörögve földre hullt
a vágy álomruhája
valóság vitte érintésem
a tüzes puhaságba.
…………..
Lángoló föld lettem
kit száműzött a Nap,
a csalódás füstje
marja a torkomat,
zuhanok
lobbanó lángom
üstökös csóvája,
majd a csend
karmát lelkembe vágja,
a magány szele
már szedelőzködik,
kopár hold zuhan
az elmúlás kövére
s darabokra törik.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.