Az ég elõtt térdepel a föld




Erejét vesztő bíbor fény botorkál
A fák nagysága előtt meghajló fűszálakon,
Mint szeder vére úgy csordogál,
Vörösre festve a tájat az augusztusi alkonyon.

Vadgalamb röppen a vén hárs korhadó ágára
Elhullajtva tollruhája apró pihéjét,
S az belekezd szédítőn forgó táncába,
Majd eltűnik elérve egy sötét árny szélét.

Tücsök ciripel, s rá egy levelibéka felel
Szilva illatával jár felettük az álmos esti szél,
A föld egyre kisebb talán, mert letérdepel,
Amint a hullócsillagos égen sárga telihold kél.

A mindenség kápolnája teljes pompában ragyog
Csillagképek ékítik a végtelen kupolát,
A fellegek lebegő fodorral díszített ablakok,
Angyalok figyelik rajtuk át, e lélegző földi csodát.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.