Borús ég alatt merengve



Felhő házak tövén szűk égi utcán,
Magányba karolva néz reám a hold,
Tompa fényű csillag hunyorog némán,
A táj elborít lassan, magába húz, s felold.

Nem vagyok több csak szobor, fekete árny
A múlt köti gúzsba bágyadt mozdulatom,
Emlékezés szívemhez bújik, nyílik a szárny,
Legyőzve a dacos büszke időt haza utazom.

Ragyogó fény fogad kedvenc hársfám virít
Legfelső ágán megbúvó szerelmes gerle pár,
Szelíd szellő futkos, de lassítva hajamba simít,
A bodza bokor integet tövén délceg fácánkakas áll.

Mezőn szárnyalok, s úgy nézem a kamillát, bogáncsot,
Mint más a ragyogó aranyat, tündöklő ékkövet.
Mert nekem kincsek ők lélegző eleven gyémántok,
Köztük nőttem fel, lényük lelkem ruhájában szövet.

Eső csapkodja arcom, a múlt hirtelen a jelenbe vet,
A hold magára zárta fekete függönyös égi ablakát,
Közelgő vihar előre küldte harcosát, a bősz szelet,
Ki magával hozta a múlt, s a jelen édes hársfa illatát.










Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Csendbe ölelve (Mezõcsát, 2006)
Kiadó: Magán kiadás /Z-press kiadó/