Lezuhanva


Emlékedbe görcsösen kapaszkodva,
Függtem a semmibe az élet peremén.
Lelkemet-szívemet tépő széllel dacolva,
Lábujjhegyen imbolyogva tartott a remény.
A magány lehelt rám hófehér zúzmarát,
De nem eresztettem gyönyörű emlékedet,
Mormoltam ajkad nekem súgott szavát, mint imát,
S dermedt lelkemmel vártam, jöjjön újra kikelet.
… De reményem leomlott a csalódás súlya alatt,
Mely hirtelen lecsapott akár gyilkos szökőár,
Az élet peremén két kézzel taszított át a pillanat,
Lezuhanva reszkető ujjal emléked elérni, nem tudom már…







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Csendbe ölelve (Mezõcsát, 2006)
Kiadó: Magán kiadás /Z-press kiadó/