matricidium

Meghiúsult matricidium

Mire hazajöttél az iskolából  végre,  
temérdek sok matricát ragasztottam ki szobám ajtajára.
12-13 éves lehettem,
ki tudja miért, lázadtam az unalom ellen,
talán.

Popsztárokat, virágokat, szegfűs pártreklámot,
harsogó filmplakátot, akkori kavargó önmagam.  
Mindent, ami akkor éppen csak kezem ügyébe akadt
és ragadt.

Néha látom magam előtt, ahogy, mint egy szemetes rétet  
a mindent megbocsátó erdő, körbeveszi művemet  
a hatalmas faajtó.  

Tudom, nem szidtál le.

Néhány nappal, évvel, később, egy másik rohamkor,
talán kétségbeesetten, próbáltam levakarni őket,
magamról?
Valamiért meggyűlöltem a zűrös, tarka,
nem is kicsit kínos össze-visszaságot.

A popsztárokat, virágokat, a szegfűs pártreklámot,
a harsogó filmplakátot, és réges-régi kavargó önmagam.  
Mindent, ami éppen csak kezem ügyébe akadt akkor  
és ragadt.

Egyik sem jött le, az istennek sem. Megtagadták a halált.
Megszerettek engem.
Egyedül csak egy gyenge hóvirág
széle.

Nem tudom, milyen ragasztó volt  
hátukra kenve, hogy pontosan mi ragaszkodott mihez:
a felület a matricához, vagy éppenséggel fordítva,  
esetleg ők így ketten énhozzám,  
hogy hol értem én véget, és hol kezdődött a világ
túlon-túl rajtam?

Káromkodtam egyet biztosan és erőből, hangosan magamra csaptam az ajtóm.

Azóta már el kellett költöznöm abból a szobából,
a faajtón azonban középen még mindig ott van  
a gyermekéért ölni induló T. Rex anya-
báb, s ott az ordító, hangtalan üvöltő feje körül
a foszforeszkáló háromszög is

a hófehér felirattal:  
                                                                    vigyázz rám!







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.