Hallgat a felszín, fecseg a mély

Hallgatásod belém mászik, s tombol,
mint megvadult bárány az üres lakásban,
hogy ideidézzem e Cseh remeket*.

A gyomrom újra fájdogál, s nem tudom,
milyen okból. Kívülről dermedek,
de belülről remegek.

Mi lesz holnap, mi volt tegnap?
Egyikről sem tudok. Mindkettő megijeszt.
Félek. Most már mindentől. Ez a biztos.
Ezért vágyom egyre inkább:
legyen vége valaminek.

(Mindig ez van. De mi is pontosan?
Mindig…       mindig…        én vagyok?
Csak ennyi lennék, ennyi? Tényleg csupán ennyi!?
Tervszerűen pontatlan, folyton bomló állapot?)

Nem lesz majd semmi, tudom, ami felszabadít.
És amíg gyarmat vagyok, addig ez így marad.
Felém dob egy fakardot a kivégzőosztag,
és rám ordít: Na gyerünk! Védd magad!

Aztán semmi. Elröhögöm magam maximum.
Gombócnyi fájdalom jelzi: még élek.
Már tudom, amíg ez tart, addig nincs irgalom.
Hallgatásod íztelen-szagtalan. Jellegzetes.
Méreg.



*Tkp. Bereményi remeket





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.