Ökölbe (reflexvers)

Mert semmik vagyunk
ökölbe szorulva,
kirepedt bőrünkön
csordul a szív pumpálta igazság,
imát mormolunk
poros földig hajolva,
sárgult kukoricaszárként
csont sovány zörög a jóság.
Becsület vánszorog,
tartja még az emberség – járókeret,
de az ellopott jövő hűlt helyén
járdára rogy, menni tovább, minek?!
Kátyús, sáros út a jelen,
rajta zötykölődve forog az agy,
nehéz csatornatetők alól
bújik a félelem, lehelete fagy.
Szeretni kéne, lassan szótagolva,
könnyűvé téve a hangsúlyokat,
ki kéne mondani, el a világnak,
a legkisebb, legapróbb dolgokat.
Hogy nincs jó világ ott,
hol száműzött a tisztelet,
hol kétségbe esett családfák
menekülnek szakítva gyökeret,
hol a munkás csak préselt levél
a törvénykönyv lapjai között,
hogy ez a haza, ez a nemzet
miért gyűlöletbe öltözött?!
Jöjjön hát valaki, ki utat tör végre,
ki fényt gyújt a magyart sújtó sötétségbe,
ki átöleli e széthúzó nemzetet,
s a hitvány szívébe üt, egy nagy szeget!
Nekem nincs gyufám, se kalapácsom,
semmi vagyok csak  ökölbe szorulva,
szívem pumpálta vélt igazságom
csordul, s itt halok bele a lapokba.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2023-01-29 23:03:43
Utolsó módosítás ideje: 2023-01-29 23:03:43