Madárka

Rügyek és szirmok nélkül, üresen zihál,
amennyire csak üresnek érezhető egy faág,
mintha béna lábait verné egy világszép leány.
Lásd, zuhog százezer, aprócska halott szirom,
kifoszlott, csont fehér zubbony illeg a világ fogasán,
a menny csak vasalt gallérjába hímzett tériszony,
komor sötétség szivárog gyűrött gomblyukán.
Szemügyre vesz, majd elnyújtózik mellemen az éj,
szemem kékjén lábadoznak holtsápadt fényei.
Madárka, Madárka, réges-rég késő azt érteni,
ha erejét vesztett szárnyad égi hullámverés!
S hogy aggaszt a kihűlt fekhelyen csírázó csönd;
mert mitől is lehetne mindaz a halálnál különb,
ami a teremtésben eredendően mostoha és gyáva?
Jaj, villámlik és dörög! Madárka, Madárka,
mintha béna lábait tördelné egy világszép leányka!
Dörög és reng, ó, a csend tulajdon sikolyában cseng!
Talán ezernyi égő templomtorony vakít, talán alkonyul,
talán két gyertyaláng lázas reszketése
a huzatos oltáron szeretkezéssé vadul.
Üres fekhely, szoba és örökkön mozdulatlan falak,
Madárka, Madárka, itt minden látomás te vagy!







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-06-19 06:46:26
Utolsó módosítás ideje: 2017-06-19 06:51:33