Hol volt, hol nem volt

Sintérkutyák ugatása sebzik,
lóg a rézkilincs, üres a ház.
Mintha idegen járt volna itt.
Kertek húrjain fényindák,
tömött szőlőfürtök.

Visszadobban a szív a csendre.
Húsba metsző szelek ringatják
fedetlen fővel egymást.
Már érzem, hogy fut,
hogy nyargalászik,
csattog ostorával
utánam az ősz.
Torzul az álomrét,
ködporontyok selyme
hull a fákra.

Jó, hogy itt vagy.

Összetöpped kezünkben a táj,
megcsonkított bája elenyészik,
mikor megérkezel.
Nyitott mesekönyv lesz.
Lélekkifestő jégtenger, tűzpalota,
ahogy megálmodtuk ketten
feltornyosult örömeink zúgó
lélekharangjait.

Mondd, szeretsz-e?

Emlékszem színes lapjaira,
hol szétdobált ruháidból
avar-bronzan zizzent elém
kibomlott szépséged
s hagytam, hogy agyamig ásson
zuhogó hullámtaraja a létnek.
Szavaink kőbuborékok,
suttogásaink érckristályok
féltett kincseként
merült el a mélybe.

Dupla-csavarral múlik az idő,
még hallom, mesél a múlt a mának
az ifjúságról s az elmúlásról,
hogy tovább álmodja valaki.

Hol volt, hol nem volt... egyszer.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-03-07 15:41:48
Utolsó módosítás ideje: 2016-03-07 15:41:48