A másikét is mondjuk

                                1

Tudtam: a szeplőket ott, az orr tövében.
A furcsálkodva fürkésző tekintetet.
A nevetőráncok nélküli félmosolyt.
A csaknem nyílt várakozást – lássuk, mire
megy most? –, s tudtam (akkor még) a szeme színét
is, a visszavonulás pillanatában.
Tudtam, hiába próbáltam megtörténni.
Az okát viszont csak most tudom — nem voltam
eléggé kíváncsi a történetére.


                                2

Nyilván eszembe sem jutott, hogy létezhet
másik történet is. Hiszen akkor és ott
pont azok a szeplők történtek meg velem
az orra tövében, a nevetőráncok
nélküli félmosoly, a zavarba ejtő,
csaknem nyílt várakozás, a szeme színe
a visszavonulás pillanatában, meg
az, hogy nem voltam képes megtörténni.


                                3

Nem csupán idő, de távolság is kellett
hozzá, hogy aztán beszélni tudjak neki
a saját történetemről, ezzel egyben
– ha csak áttételesen is – rákérdezve
végre az övére. Nem ért meglepetés-
ként a leveleimre érkezett válasz.
Végleg lekéstem róla, hogy megtörténjen.


                                4

Egyikünk sem sejthette, hogy megtörténtünk
mégis, egymásnak is. Úgy váltunk szót róla,
mint akik évtizedekig készültek rá,
s meg sem lepődünk rajta, hogy közben a másik
történetét is mondjuk. És még mindig csak
ismerkedünk magunkkal. Történetünkkel,
amely még tart. Mióta bizonyossá
vált, jóformán másról se tudok beszélni.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-02-08 00:01:21
Utolsó módosítás ideje: 2016-02-08 00:01:21