Talán

Az ember lassan vágyni sem mer,
óceánná lett a csalódás tenger,
hol tépett vitorlájú lélekvesztő reményen,
zátonyok között  megsápadó fényen
sodródik, és nincs sziget, se part a láthatáron,
csak hétköznapok úsznak szembe, habzó cápaháton.

Az ember lassan nem gondol a földre,
hajójából az imáit  mind kisöpörte,
haszontalan  kacat, mind fölösleges teher,
bár  egy evező lenne, mely a vízbe mer,
mert ott fenn magasban, hogyha mégis laknak,
lenéznek rád ember, de magadra is hagynak!

Az ember lassan megbékél és tűri,
hogy az óceán hulláma maga alá gyűri,
tüdeje a sósvizet  beszívja magába,
s tágra nyitott szemmel bámul a halálra,
ki apró lelkét fogja, s egy kagylóba zárja,
talán gyönggyé lesz majd, a feltámadásra.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-08-26 13:31:16
Utolsó módosítás ideje: 2014-09-01 10:26:55