Induló vonatok fényképezőgéppel

Csupán elképzelés volt, amit egy életre szántam.
Nem csak úgy, hogy mára megfogom kezed.
Hanem hogy őszes hajszálaidról éveket olvasni.
Nézni, ahogy közös ablak alól nőnek ki vurstlik,
játszóterek.

Nem, nem így, ahogyan belőlünk a fájdalom.
Nem úgy, hogy smink alatt mindig ott az elfedett sírás.
Sem hogy kontroll zé: ölelés.
Vagy hogy a szerelem mindig parasztvakítás.

Hívő az, aki a vonat után a peronon ott marad.
Nem tudni miért, de sokszor szemébe hull egy emlék.
Fut a szíve egyhelyben, és a négy fal között biztosan
őrlődik, hiszen őrködik felette
a stabil meg-nem-történtség.

Gyereket várni
nem a mindent felzabáló rothadástól szeretnék.
Levendulás esküvőt
nem csak fecsegő kabócákkal, üres széllel.
A te illatod keveredjen benne el az enyémmel.

Minden vesztés ostoba.
Bástyákat húz bástyák köré a szigorú kétely.
Áttetsző és törik minden, mint az üvegház.
Pedig a kozmoszhoz képest
annyira semmi ez, mint leírni ezt a verset.

Gazdag vagyok, mint minden vak,
mert szemedben elvihettem szemem.
Mert tudhatom, hogy
abban a mindent elnyelő fényképezőgépben
egyszer Isten összeolvasott két nevet.



( Elteszem játékaim most már. A peronon ne legyenek útban.
Elteszem s még elhiszem: minden jó, - és jól van. )





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-03-12 09:45:03
Utolsó módosítás ideje: 2013-03-12 09:46:49