A koldusasszony

Valaha, talán úgy
tízezer éve,
derűlátó volt,
szép és fiatal.
Szerették,
de ő lett, kit a sors
rútul becsapott.
Mára nem maradt
más lelkében,
csak csupasz üresség,
múltja viseltes,
értéktelen holmivá kopott.
Mint a sárga félhold,
ívbe hajlik háta,
szikkadt öreg testén
kukában lelt, foszlott
ócska kabátja.
Lesütve szemét
vonszolja furcsán
tekeredett lábát,
rongyai mögé rejti
ősidőktől hurcolt
mélységes-mély gyászát,
egyetlen fia halott,
ott benne valami
végleg megfagyott.
A szürke ég felé
fordított tenyere
kagylót formáló
tétovaság,
ujja köszvényes,
göcsörtös faág.
Alázatos hangján,
pár fillért
egy kis alamizsnát koldul,
nem evett két napja,
szűk gyomra kordul,
de ha felemeli fejét,
észreveszed a
tündérszemű
koldusasszonyt,
mert él az a szem,
és úgy ragyog, hogy a szíved
beleszakad,
meglátod benne,
az átélt borzalmakat.








mert látod benne,

az átélt borzalmakat.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-04-26 20:18:38
Utolsó módosítás ideje: 2012-04-26 20:18:38