Kosztolányi Prelude

tél van, egyszerre meghalt a beszéd,
itt hagyott, elsunnyogott, itt hagyott
a szöveggel, sír valami, talán a szék
alatt, vagy mögött, nézd meg felette
is, de nincs már: hang. tél van, zúgás.

beteg vagyok, szólok magamhoz és
fejemhez nyúlok, lábamhoz, újra
megfogom a kezemet, akkora most
a súlya, mint apró szívem, jaj fel-
adom, feladom magamra a kabátot,

mielőtt kimennék a téli táj mögé,
ahol egyszer megtalálom a vajszínű
délutánt,  ajkamra bézst fest fel
a hideg a holddal, a harangok már
a templomban szólnak, gyere be,

gyere be a hamvas énekszóra, és
felejtsd el az egyetlenegyet, amit
kerestél, hiába, nem huny ki fény
a sikátorban, ahol valami feszül,
remeg – de nem fél –, fém bottal

karistolja a lefolyónyílást és kém-
leli az eget, a villanypóznákat,
hátha egyszer valaki leoltja majd,
hátha egyszer valaki rákérdez,
hátha egyszer valaki valóban le-

oltja és megy tovább, szegény
édes barátom, felriaszt könny
és beszéd, tél van, újra tél.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-12-15 02:11:29
Utolsó módosítás ideje: 2011-12-15 02:11:29