HÉV-óda Didének

Az úgy volt, hogy nem tehettem róla,
De mint a kutyák – tán szagukat húzva –
Ismerősnek tetszett mindegyik, kit láttam;
Akár csigáknál, a nyom – múltuk, amit vonnak
Útjuk nyomán, oly ismerős most bármely’,
Mindaz, kit tegnap még utáltam, vakon a fényben
Pusztán örök mában állva; - egy, ki lábamra lép,
Ki bűzt lehel, ha lélegzik, máris; tekintete
Támadás lehetne, ahogy rám néz, de semmibe
Bámul; a másikat ráncai tartják össze, elfolyna
Az idővel; előbb száll le, mint én, nem segítem;
Fülét teleaggatja fémekkel, dobhártyáját zenével
Böki ott néhány; páran isznak, hangoskodnak,
Ahogy visz a HÉV egy városba, hogy onnét majd vissza –
És ekkor – talán a napfény tette, talán az alkony közeledte,
De dúló időben, nyomulás közepette – megjött a béke,
És valamennyi arc megszólalt, és beszélt a múltról szótlan:
Igazolta a pillanatot minden, ami elmúlt – és itt van;
Nem lett szép semmi, de belülről ismerős – bárkinek útja
Én utam eddig, körbe ahogy jár az ember eddig; mért
Hiszem azt, hogy kéne tovább – ha itt van a béke – bárki
Arcán, és itt van az ünnep a hétköznapon, s alig
Bírom, hogy át ne öleljem, az életviselte felebarátot.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-03-11 19:59:53
Utolsó módosítás ideje: 2011-03-11 19:59:53