K ö d l e p e l

Szavak közt vakon tapogatunk, mi
a lélek-periféria vándorai, az érzések zsugori kufárjai.
Céltalan csavargunk, ködlepel borul ránk,
meztelen mellünk düllesszük a hazugságokban,
pőrén él mazochista voltunk a közöny jéghideg világában,
hol szégyellni kell, ha érzés ébred a nyomorgó lét felé.
Számoljuk zizzenő bankóinkat, undorodva elfordítjuk fejünk,
ha a nyomort látjuk foszlott ingében koldulni a járdaszélen,
vetünk némi aprót, s megnyugszunk, pedig csak a béna kézbe
adtunk mankót, hogy vonszolja tovább magát – utunkból.
Kik vagyunk mi? Korunk költői? Nem!
Senkik vagyunk, kik csak az egót futtatjuk egyre magabiztosabban
a tapsoló többiek előtt, és lelkesen visszatapsolunk.
Ez a dolgunk?
Miért van az, hogy ha üvölteni kellene
mi csak megszégyenülten hallgatunk némi baksisért,
és egy kötet kiadásáért bárki ajtaján bekopogunk.
Dermesztő, hideg köd ült világunkra,
a perc félelme, a holnapunk rettegése tesz lakatot szánkra,
s ha néha mégis kitör a szó – hát ijedten elhallgatunk.
Minek kell még történni, hogy fellázadjunk?
Mi dolgunk ebben a világban?
Miért nincs hit, hűség, változtató akarat  a szavunkban?
Tántorgó tétova lépteink hová vezetnek?
Merünk-e végre a süket csöndben üvölteni,
merünk-e tiszta fényt teremteni a vaksötétben,
hogy szétszaggassuk ezt a fojtogató ködöt?





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-01-11 23:29:38
Utolsó módosítás ideje: 2011-01-11 23:29:38