Egy asszony megles?se

I.


Te érted, miről beszélek.
Kinn az est bús lárvája reped,
házfalakra köpve elkent fényeket,
s lenn az utcán,
mint hurkapálcán a
vattacukor-bimbók,
sápadnak fel csillagok táncára
az emberfejek.

Az üresen bomló szemek
kék, zöld, sárga hintók
a légben, az aszfalton,
s míg tavaszt morzsál szét bennük alkony,
már Holnap-mester jő amott,
hogy befalazzon.

Előle, mintha vattába vajúdna,
sikoltva szökik a csönd
újra és újra,
hogy visszazuhanjon közönnyé gyúrva:
e zsongás csúszkál a macskakövön;
egy istentelen város imája,
mely minden templomára,
mint hites nyálka, feltapad -

és neked értened kell,
mitől e céda éj,
és szűz minden reggel,
mert te is árvája vagy.
Te tudod,
milyen konok, szűk burok
e bilincsbe verő tudat,
mely szálka létünkre szabottan
kísér kéretlen - a vérszívó -
jóllakottan:
szívedből kell etess egyszerre két urat.

A lélek,
a riadt bogárka,
úgy rejtezik el innen a fonákra,
hogy őrizzék az erezetek, rostok,
mert ki majd megtalálja,
ne dobja ki egy ízekre bontott,
csapzott napvilágra.

II.

Az asszony boldog melle
gond szagával telten
hullámzott fel s le
a konyhamelegben.
Álca most nem takarta,
megcsalta parfüm, festék:
anya volt, csupasz asszony,
s féltés gőze rajzolta testét,
majd egyetemes szépséggé összerakta,
hogy a mából is reményt dagasszon.

Hajló lénye, mint a szép,
verendára űzött hintaszék,
begyűjtve a világból a lángot,
elringat magában minden fáradtságot;
s ha léte olykor csak
nyikorgás a megszokottban,
ő maga a holnap.
Meg kéne köszönni, hogy van.

Talán csak én láttam gyávaságát,
törékeny merszét pőrén,
a letisztult embert - mert ember ő is,
s a legkisebb hő is
hólyagot húz fel lelke bőrén,
s jaj, nincs orvos, ki e sebekhez férne,
csak egy édesanya gyógyító emléke.

Csak én láttam tisztaságát
egy pillanatra, s majd megfojtott,
hogy szűz palástként
viselhet magán megannyi szennyes foltot,
s ragyogja mégis: nem lehet másként
túlélni s éltetni szerelmet,
vágyat...
viselni ékszerként sóhajtó terhet,
mosolyba reszkető szájat.



III.


Te érted, miről írok.
A világ tökéletes, csak én benne
vagyok egy penészes szeletke,
és titokként őrizget az élet:
ezért őrölnek szerelmek és kínok,
hogy magamét feledve
megfejtsem a tiédet.

Egyetlen vízcsepp hiánya
mennyit vesz
el a zápor erejéből?
Lelked vakon döbben a világba,
mikor majd elveszítesz,
mert elveszítesz,
úgyis, hiába.
Az ázott szag hűs lepelnek
áll eső után, de sok-sok repedésben
már tócsák ünnepelnek.
Nem búcsúzom örökre én sem,

mert ha színpadra állítottak,
megfeszültem, hogy megfeleljek.
Ha partjaim ellöktek, visszahívtak:
s csak a hullámok láttak hídnak,
és csak az örvények szerettek,
de elfogadtam, hogy ölük is csak
egy magányos forgószínpad,
hol ára van a szerepemnek...






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.