Magának prédikál:

Kibontom a sűrű fonatot, és látom,
milyen egyszerű és szép egy szál magában
egy szál. Meztelen. Megremeg leheletem
mérgében, és nem szégyell még engem sem.
Bontogatom, mit összekuszáltam:

életem. Téli napveret szikrázik havon
köszörült fénnyel, míg bennem, érzem, egyre
melegebb az indulat. Lefektetem sorba
egymás mellé szépen, ahogy jöttek egymás után:
napokat, hónapokat, éveket
szavakat, mondatokat, sebeket.
Sodortak, mit fonni, szőni hittem:

álmaim. Belegabalyodtam rendesen,
össze is zavarodtam, ahogy találkoztam
néha magammal, néha veled. Orromban
a hó gyerekillata, és lassú
lépteim alatt csikorgatta fogát

múltam. Ma fagy, tegnap olvadt, holnap
talán megtalál a halál. Hát ideje van
bogozgatásnak, ideje bevallásnak és
gyönyörködésnek. Mindennek rendelt
ideje van és ideje van az
ég alatt minden akaratnak.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.