Bámulatos

Karton világot adjatok, csak soha ne essen az eső
Puha falához verhessem önmagam minden reggelén
Belső kollázsom kibuggyanó nedves halmait
Szépen kupacba rendezve mondhassam ez vagyok én.

Posztmodern posztóján a terülő világnak horizontjáig
Rakásomból lakomázva fogam törtéig csinálom szüntelen
Eltolható időkeretben úszom én, faltól falig remegve húzom
Szabadulni világi sémáktól tüntetésemben, eltűntetésemben.

Akarom a felszívódást, ajkaim harapják darabokra magam,
Túllódulni gyengeségen, erőtlen időbe habozni fel,
Kortalanná évülni, míg magára ismer a sorstalan sokaság,
Míg elvonulni mindenki magától, a puszta létezéstől mer.

Rávágni az ajtót a teljesen nyilvánvalóra könnyedén,
Rázárni a reteszt és hallani, ahogy törnek a tányérok,
Megmagyarázni egyenként a rút hasztalannak,
Isten lát, ha istent látsz, nem csak bámészkodsz…






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.