Pernye

Gyönyörű gyilkosom,

hangod lett a fáklya,

melytől izzott

lelkem kérge, s az egész fája.

Úgy égtem el, mint őszi nád,

hol szél űzte a lángot,

egy pillanat volt csupán,

s pernyeként

jártam a világot.

Lettem semmi az üresség

markában,

se élő, se holt,

sötét égen céltalan lebegő,

málló fekete pont.

Fagyos földre szálltam,

kuporodva rögre,

betakarva hóval,

nyöszörögve ködbe,

fekete füst lelkem

fájdalma ért véget,

hófehérré válva,

hagytam itt a létet.













Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.