És véremet csókolják

Himbál a vonat, lehunyom szemem,
benne marad egy csenevész akácbokor.
Meg-megáll, majd újra lódul velem,
mint az állomáson tántorgó lámpasor.

Tél van, hideg fényeket sír az ég,
szürke szálak szőnek be minden ablakot.
A dűlőúton legelésző éj,
lomhán neszez sápadó csillag abrakon.

Csak hallgatom hogyan zokog a vas,
alattam száz szikrázó húsörlő malom.
Valami rág, akár lábát a vad,
ha csapda csattan, lám vinnyog az alkalom.

Most messze van ki meleg hajnalon,
alabástrom szoborrá vetkőzött nekem.
Ám bőre íze úgy ring ajkamon,
akár végtelen az acél kerekeken.

Kat-kat, elég utolsó zörejnek,
a zúzott köveken ágyam már bevetve,
És véremet csókolják hópelyhek,
gyönyörű arcom a semmibe temetve.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.