Nomád




Végtelenbe hajló fűtengerbe vágyom
hol gyémánt harmatot szór a bakfis hajnal,
szél csókol nyakamba csalános illattal
s a Nap ölel át, ha hűs ajkától  fázom.

Fekete musztáng hátára álmodom magam
ki az éjből száguld a hajnalba velem,
hol gyönyörű az ég akár a szerelem,
bíbor láthatárba olvad ámuló szavam.

Pacsirta dalát kínálja muzsikának
a derű palástját viselő friss reggel,
s rá egy víg tücsök ciripelve felesel,
hol az élet nyelvet ölt a zord halálnak.

Füves sík, ez lelkem legszentebb helye
itt barangol otthon, mint egykor a nomád
ki érti a bíbicet, s mit suttog a nád,
kinek, mint anyja haja olyan a puszta füve.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.