Én, az ember

Én, az Ember. Ezzel eleget mondtam?
Vásznon őrzöm és tömör betonban
Hidak karcsú ívét és tornyok
Rajzát húzom az égre
De ha kérdezik,mi végre?
- Talán mindent a földre rontok.

Válasz ez is létem panaszára:
Mert Isten magamra hagyott
S magam legaljasabb társa vagyok-
S ezt örökítem a holnaputánra.

Én, az Ember. Dőlt homlokom mögött
Ott guggol pattanó inakkal
Akit a Mindenható megkötözött,
De ingere véremmel együtt nyargal
Mint a musztáng- mint a prédára
Omló vad, ha csap csupasz,lüktető vénára.

Én, az Ember. Mindig mély, friss kútból
Merítek üde, új eszméket
S ha rozsdál, feszítek újból
Hálót- jaj, magam font kerítések!
Én, csak én lépek át először rajta
Hogy tömegnyi kőnek legyek bálványa, atyja...

Én, az Ember. Büszke dolgos két munkáskezemre
Mely még csecsemőt ringat, de már temetne-
Nem ifjat már, testvért, dehogy! Csak kort, hitet
S eleven reményt ha már nem hízik senkinek.

Én, az ember. Kimondani is szörnyű hatalmam
S borzalom tudni hogy még lesz nagyobb.
Állatok között mivel tudós maradtam,
Már nem elég a konc, éhes, még éhesebb vagyok!

ajánlás:

Hagyd pihenni békén a halottat.
Majd hegedű borzol föléje hantot.
A költő kezéből ki ne lopd a tollat,
Szívéből a dalt, a csókot, a bűvös lantot;
Menj, siess! Rohanj- építni vagy törni mész,
Téged e város ma is ölelni s ölni kész!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: -, -
Kötetben: - (-, -)
Kiadó: -