Baltazar: Gutási Éva verséről

NAPLÓK: Baltazar
Legutóbbi olvasó: 2026-10-11 01:24 Összes olvasás: 735393

Korábbi hozzászólások:

2007.	[tulajdonos]: Gutási Éva verséről	2013-11-17 19:45
Első olvasásakor az Ernst Jandl féle konkrét költészet valamiféle hazai változatának érzem ezt a verset. Ami természetesen rossz ötlet, hiszen ezzel saját magamat helyeztem önnön elvárásaim csapdájába. A szerző nekiveselkedik a metró világának közvetítésébe, ami éppenséggel nem túl nagy kihívás, hiszen a legtöbb ember utazott metrón, átélte a mélybe süllyedés, az arcunkba vágó meleg, fojtó és elhasznált szél, a tömeg, a biztonsági sáv, az ajtók záródnak, a gyorsulás, fékezés állapotát. Erre a viszonylag jól körbejárható tér-idő konstellációra kellett volna támaszkodni, és innen nyúlni át az ismeretlen birodalomba, a mitikus, titokzatos világba, ahol bármi megtörténhet. A szándék talán ez volt, a megvalósulás azonban nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. Az indítás ügyesen feszültséget kelt, azonban a szerző gyorsan elfeledkezik erről, és banalitásokba merül. A versalkotás terén a kauzalitás, az összefüggések világa mindjárt az elején zátonyra fut, ami azért baj, mert érezhetően nem ez volt a szerzői szándék, csak így sikerült. A második versszak erős konkrétsága afféle biztos pont is lehetne a versben, a második sor azonban kifejezetten sutára sikerült. A folytatást illetően pedig kénytelen vagyok arra hivatkozni, hogy kifejezett alany hiányában a második sorbéli arcok, akik beljebb lépnek, ülnek… Természetesen elképzelhető olyan költői eszköz, hogy egy részlet, egy tárgy, egy testrész lép az egész személyiség helyébe, és ő válik cselekvővé. Ha nagyon tehetséges egy költő, akkor meg tudja oldani, és elhiszem neki, hogy bejött egy Armani zakó, vagy egy ragyás arc, egy fehér botot szorongató kéz, vagy akár egy luxusautó indítókulcsa. Valami, ami mögött érezzük azt, akihez tartozik. Félek, hogy itt nem erről, hanem szimpla figyelmetlenségről van szó. A harmadik versszak is nehézkesen indul; az egymásra nézés „tilalmassága” közismert, tényleg gyorsan elkapjuk a tekintetünket, ha valakiével találkozik a liftben, metrókocsiban. Ennyiben konkrét a szituáció. De valamiféle csavart azért ki lehetett volna találni hozzá. Ha csak az összeérő térdeket nem tekintjük annak… A záró versszakot is érti az olvasó, ami nem nehéz persze, de ha saját tapasztalataimra gondolok, én eddig csak érdektelen telefonbeszélgetéseket hallottam, nemsokára az Astoriánál vagyok, vettem kenyeret, anyád üdvözletét küldi. Nagy mélységek, távlatok, sorsok nemigen érződtek ezekben a szavakban. Pedig mi minden van elrejtve előlünk! Cioran hallotta egyszer régen az egyik párizsi metróállomáson a jegyeket árusító asszonytól, hogy neki micsoda élete van. Egy hangos sóhajban megszólalt a titok. Hazament, és leírta a naplójába. Ami kifejezetten ügyes a versben, a különleges, egymáshoz közelre helyezett belső rímek. A vers azonban ebben a formájában nincs kész. Túlírtnak érzem, mégis keveset mond.

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!