G. István László
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
8. 7. 6. 5. 4. 3.
| 2008.04.24 01:38 | Ijjas T. -- maguktól
|
| Válasz erre | Szia István,
töröltem a szöveget. Köszönöm, hogy jelezted.
üdv:
Tamás | 2.
| 2007.09.22 21:37 | árgus -- 2006 - március
|
| Válasz erre | Két ima
1.
Mert amíg még megközelíthetetlen
vagy, közelítenek, de túl közel
az életlen figyelem zsibbadás,
mintha elaludna benned a tárgya.
Amit rád bíznak, egyedül marad
veled, ahogy névbõl üresedik
az értelem - ki se kell mondani:
minden közöny befelé nõtt virág.
Kérjél bárhogyan, körbezár a szára -
akármilyen szó letakart levéllel
kitaszít a szívedbõl. Ami jót
kapsz, az a jó csak a jó folytatása,
közelítsd, sosem hagy el. Bánhatatlan
soha nem a bûn lesz, csak a hit ára.
2.
A hegyek rontása erõtlenebb
a szívek rontásánál, te csukott
szemmel rontasz, el sem képzelheted
a kárhozat fényét, mert neked az nem
fény, a sötét szúrás mind tebelõled
sarjad, legbelül sarjadatlanul:
ok nélkül vagy az ok. Kõnek porát
belélegezni, ha romlik a hegy
nem védi kegy semmi, mert védtelen,
ha él benne az Úr - ilyen az ember.
Kiégõ remény, nem jelenvaló -
ha jelen lenne, nem beszélne hozzád,
hallgatva se biztasd, ha hátrahull. | 1.
| 2007.09.22 07:42 | 200 -- 2006. június
|
| Válasz erre |
G. István László
Járókõ
Megírták annyiszor, körablakokra zuhanhat így
a fény, hogy kívülrõl ér, ami sosem volt
kívülem. Hány éve õröl búzát
elõre a malom, ha járókövén
egyszerre több nyár termése zúzódik össze –
életre zúz, megõröl az elsõ alkalom.
Forgása lassú még, mintha az elsötétedés
üteme hajtaná, a napszakok fények közötti
sávja – de végre arca van, neve,
többet tud róla hunyt szeme, aki magába
zárja. Ha lisztjét szórja szemembe, silány a sikér,
nekem csak ez maradt – sok megunt mozdulat
közé befér tán egy valódi, abban mutat fel,
ahogy küszködik, égre mászna, de alig mer
a nap.
Paulus
Gorgó és kegyelem, a megkövültön
nem látszik soha több: az erõsebb lét
érzelemtelen, lényege nem lehet pokol vagy üdv.
Csak démonokban szabad asszonyarcot szeretni,
a szem csillogása, mint a kvarc, sivatagi, ha szeret,
homokszemekkel karcolja a neved,
de sose fába, mindig a földbe vés.
Orgonapont
Miféle csapda ez? Csukott könyv, mintha
életem, egy sárga arcú könyvtáros, mondjuk,
néhány élettel elõbb zárta volna le, nem lakatra,
persze, gerince így se rongy, óvó kezekben
kell ma nem nyitni fel – búvódallama csak
bányamélyen, második brácsába szól –
de ahol a fõte véknyodik és kibukkan,
eget karcol a hang felszíne, és fáj,
mint mikor tüdõbe hasítja, hogy
lélegezni kellene – mért mondjam ki, hogy
mi van, miféle csapda ez?
a hang mint a hasilégzés alatt a lélek
rejteke, infrajel, csak úgy tiéd, ha te
hallod – engem hiába ad vele. | 0 |
|
