Isten tán az alkonyok borát kortyolva jutott más dimenzióba mert ide nem néz le mostanság az biztos itt hiába serceg a világ időhullám-tere szigetelve előtte a lét
kint jéghegy reccsen mint a túlvilág zaja bent kihűlt szobák csöndje feszül falaknak míg hőszigetelt éjjelekről álmodunk napszálltakor a por elül
most északon és a másik féltekén idő kérdése hol mikor és miért fák lombja ölt lángnyelveket
a billió lélegzetfoltot füst takarja és csontszirmokkal integet az elmúlás
így leszünk mi mind csillagközi szemét mielőtt minden ajtó becsukódik
míg Isten tán az alkonyok borát kortyolja mi még mindig csak imádkozunk
FS verseiben a nők, a rossz nők, a szegénység, a szenvedés, az elmúlás, a halál, önsanyargatás, önmarcangolás, a mellőzöttség érzése, a megbecsülésre vágyás sorozatban fellelhetők. Természeti képekben, egy-egy táj, városkép, utcák felelevenítésével.. Szereti a fák, természeti jelenségek vagy éppen az emberi test gyakran csontig lecsupaszított, szinte tárgyiasított megidézését...több versében is felelhetőek...A jelzői gyakran úm közkedveltek, de sok-sok egyedi, rá jellemzőt is használ. Összességében mély líra a költészete, ami sokkal többeket elér, mint a kimondottan kortárs költészet. Akárhogy is, de az emberek még mindig szeretik az érzelmeket megosztó és átadó verseket. Talán azért is, mert egyre messzebb kerülnek/kerülünk ebben a rohanó, technikailag feldúsított világban egymástól, ahol "meghalni sincs időnk", nemhogy együtt érezni, beleérezni mások problémájába. Egy-egy versének olvasásakor kicsit kiszakad az olvasó a modern taposó malomból, és talán FS versei adnak erőt ahhoz, hogy konstatálja: "- másnak se könnyebb, hát össze kell szedni magunkat..."
Egy - sztem - "Főnyses" vers - kiragadva a talán több ezerből...
melódia
ez egy olyan minden mindegy hangulat, a fák ujjain Chopin darab mulat. megfagyott márvány vízesés-akác, édes rongya ont kesernyés melódiát.
kezemre konok, karcos eső szitál, az ég szilánkra zúzott darabjai. s akár apró tőrök szürke húrjain, jajong a szél mint valami bús gitár.
nesztelen, talán csak a semmi hallja, halál oson, s tőlem szájcsókot kér. szederjes ajka buja májust ígér, szemében álmaim lángoló partja.
már érzem éhes torka kéjes illatát, mely mézet ont akár a zsongó kőszirom. és árnyakból faragott lombokon, éj gyermekét költi az alkonyi madár.
ez egy olyan minden mindegy hangulat, a fák ujjain Chopin darab mulat. megfagyott márvány vízesés-akác, édes rongya ont kesernyés melódiát.
Ribancok közt kelek minden reggel, szajhák simítják fejemre hajnalom, ne ments meg, ha poharamba nézek, temető az, hol tűnik bánatom.
Ne ölelj magadra rozsdás, vérző alkony, ne ámíts erdő, szakadt kabátú éj, csak letört ága vagyok korhadt fának, jegenyék fölé hasadt riadt, sarki fény.
Hagyj csak halni, ne kímélj te végzet, csupasz csontomon húst nem érzek én, idő zabálja már bomló testem régen, de tán marad pár sor, mi egyszer felidéz.
...és voltak fények amiket sosem láttam szemekben gyúltak most fentről vigyáznak amíg csúcsra járatnánk a napot felejtjük még szunnyadnak a magok
és vannak fájdalmak s poklok hol Radnóti járt maradtak foltok sárgák vagy vérvörös hegyek elhaló sikolyok lázas fellegek
mintha kalapácsra vernénk a szeget hiába a szó ha mindenről lepereg csodálkozunk hogy kalapunk fejünkön nem marad leüti irigység sunyiság dölyf harag
és persze most is fájnak s úgy érzed pokol hogy hiába amit érted értem az egész kirakat vagy akol ahol a fecskék is elhagyják fészküket inkább délre húznak csőrükben szívek
nyakam körül vizes kendő oldalamon ventilál egy kerekre jól kiképzett légforgató s nem kizárt a fejemben kesze-kusza vízhiányos sejteknek langyos nedvét szívja porrá a kiszáradt képzelet fagyos szavak nem olvasztják archaizált világom a halál míg mancsot dörzsöl Isten mordul: még várjon
nem tudom, hogy miért. félek. minden reggel visszanézek, mit hagytam ki, mi lesz veled, ha szükségben nem védelek. bár remélem, minden rendben csordogál majd a mederben, mikor az én szívem húrja elpattan egy allegroban, s pizzicatoba átmegyek megpengetni az egeket.
Szétporlik egy csillag a bakelit égen, angyallábnyomokat szikrákkal behint. Szunnyad még a többi felhők rejtekében, ványadt Hold sarlóján álmos este ring. Utcák felett félve pillézik az álom, attól tart a holnap rosszabb lesz, mint ma. Ha beton házak fülén takaró, a város semmit nem lát s nem kell mást hallania. Beledörren néha egy kapu a csendbe, távozott éppen vagy érkezett a gond. Fordulna az idő, ha még lenne rendje, de már meg se halljuk, a másik mit mond.
Szétporlik egy csillag a bakelit égen, angyallábnyomokat szikrákkal behint. Szunnyad még a többi felhők rejtekében, ványadt Hold sarlóján álmos este ring. Utcák felett félve pillézik az álom, attól tart a holnap rosszabb lesz, mint ma. Beton házak fülén takaró, ha számos, semmit nem lát s nem kell mást hallania. Beledörren néha egy kapu a csendbe, távozott éppen vagy érkezett a gond. Fordulna az idő, ha még lenne rendje, de már meg se halljuk, a másik mit mond.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
