Néha óriás, néha törpe -

Sokáig óriásnak láttak, mint mókusok a százéves tölgyet.
Akkor még azt hitték, az a valóság amit esténként mesékbe
szőttem, hogy továbbálmodhassák. Akkor még az ismeretlenség
tárva hagyott ajtaján mellettem gondtalan szökelltek be, hogy
összeszedjék az égről a csillagkagylókat, a kerti padon felejtett
nevetéseket, a lombzúgásban bujkáló szelet, a szél szárnyára
tapadt boldog napokat. Mint törpeszívbe óriás lelke, tenyerükbe
fért az egész világ, és semmit sem féltve osztogatták számolatlanul.
Nem szóltam rájuk, hogy holnapra is hagyjatok, mert
az Üveghegyen túlról egyszer csak nem lesz visszaút!

Most itt ülök, a hegy előttem csillog. Nem látok át rajta.
Én sem látszhatok. Behunyom a szemem én, a hegynek törpe,
de nekik tán még óriás vagyok.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-10-24 14:57:36
Utolsó módosítás ideje: 2016-10-24 14:57:36