La mar


„Ha a tengerre gondolt, mindig csak
                                            la mar-nak nevezte magában...”.
/Hemingway/
I.
Tengerre gondolni:
könnyen születni-felsírni,
megszokni hogy a mítoszban élünk,
azután meghalni elégedetten és névtelenül,
tudva már, a kettő ugyanaz.  

Megállni, hagyni, hogy beérjen, amiről mindig
csak reméltük, talán követ minket,
talán növekszik bennünk.


II.
Tengerre gondolni messzi, piszkos városban,
szűk térben lehet csak igazán,
mert a tenger sóvárgás.

De azt is tudjuk róla,
hogy  olyan asszony, aki után
akkor is sóvárgunk
ha meztelen partjain állunk
és akkor is
ha benne úszunk.


III.
Nézek egy csempézett falat,
végtelen vizet látok.
Nézem a szemedet,
végtelen, kékes vizet látok és fölötte
madarakat, (amiknek közelétől undorodnék),
a gondolataidat.

Hallgatásba burkolózom. Ilyen beburkolózni
paplanba lázasan, képtelenül egyébre, mint hogy
aludjak - és akkor rájövök, mi az alvás,
hogy gyógyítja az időt és végletesen
szerelmessé tesz önmagamba.

Megdicséred a hallgatásomat és belém szeretsz te is.
Sétálunk a tenger partján,
nincsenek lábnyomaink,
néhány percről nem tud majd
pontos másolat készülni.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.