NAPLÓK: Ötvös Németh Edit naplója Legutóbbi olvasó: 2024-04-19 07:42 Összes olvasás: 39914473. | [tulajdonos]: emlékek | 2021-09-18 14:51 | Kavalkád
Emlékszem, a reggeli kakaó bársonyos ízére. Emlékszem, ahogy anyám nézte, milyen mohón iszom, le nem véve a számról a bögrét, az első kortytól az utolsóig. Emlékszem, a vessző visító suhogására, a combomon csattanó hangjára, mikor később értem haza az iskolából. Emlékszem, anyám kivörösödött arcáról csorgó izzadtságra. Emlékszem, a nyálamtól csúszós fagyasztott konyhakő geometriai mintáira. Emlékszem, a kibelezett halra, amiből mohazöld trutymó csöpögött a fekete lakkcipőmre. Emlékszem, amikor vendéglőset játszottunk, egy szem főtt kukorica fért a körömnyi, piros műanyagtányérkákra, mennyei manna íze volt. Emlékszem, a mutogatós emberek fonnyadt péniszére. Emlékszem, a mentő hangjára. Emlékszem, a fennakadt tekintetű egyévesre, amikor lázgörcsöt kapott és én nem tudtam mi az. Emlékszem, a hangtalan született babára, a nyakára csavarodott köldökzsinórra. Emlékszem, arra mikor végtelen idő múlva meghallottam a gyenge nyekergését. Emlékszem ahogy a gránit legördült a mellkasomról és beszakította a padlót a szülőágy mellett. Emlékszem, a Csipi nevű tacskómra, mindig az utcaajtóban várt, amikor hazaértem az iskolából. Emlékszem, apám utolsó tekintetére, mikor elvitték a kórházba. Emlékszem, az árcédulára ami a cipőnk talpán ficergett, miközben az oltár előtt térdeltünk. Emlékszem, a csokromra, a viaszvirágra, a dobozkalapomra, a kiskosztümömre, amibe fényes szálakat szőtt az idő. Emlékszem, anyám azt mondta, kövér vagyok, pedig csak a második unokáját vártam. Emlékszem, az ápolók kezében lóbált furcsa ruhadarabra, amit kényszerzubbonynak neveztek. Emlékszem, a kórház szagára, a gyulladt sebek bűzére. Emlékszem, anyám szemére halála előtt. Emlékszem, a gipszes kezére a koporsóban. Emlékszem, hogy nehezen vállalta a pap a szertartást, hiszen öngyilkost nem temet az egyház jó szívvel. Emlékszem, a félelemre a hullámvasúton. Emlékszem, a vasárnapi rántott csirke ízére, amit majszoltam egy Kabos film alatt. Emlékszem, a kisdobosnyakkendőm összefogó lyukas gesztenyére. Emlékszem, hogy irigyeltem az összes gubacsost. Emlékszem, hogy nekem soha nem volt. Emlékszem, a kizsigerelt őzbakra. Emlékszem, a csirke nyakát nyeszetelő életlen késre. Emlékszem, ahogy a vér csobogott a fehér zománcozott tálba és idővel egyenletes mélyvörös alvadékká állt össze. Emlékszem, a túletetett tengerimalac mozdulatlanságára. Emlékszem, a két heverőre ahol a húgommal feküdtünk és képzeletünkből színeket lőttünk mutatóujjunkkal a plafonra. Emlékszem, mikor megtagadott. Emlékszem, a megsavanyodott tej, túrószerű darabjaira, a reggeli kávémban. Emlékszem, az arcomba csapódó biciklis sisak ütésére. Emlékszem, rémült tekintetemre a tükörben. Emlékszem, ahogy némán és mozdulatlan áhítattal, bámultam a bölcsőbe. Emlékszem, a cuppogó, apró ajkakra, ahogy a mellemre tapadtak. Emlékszem, a rengeteg évnyitóra, óvodai váltócipőre, elveszett cumik utáni kétségbeesett ordításokra. Emlékszem, a horzsolásokra, az orvosi várótermekben az időtlen várakozásokra. Emlékszem a napra, ami néha a szemembe sütött.
írta: Ötvös Németh Edit 2021. szept. 16. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|