NAPLÓK: utolsó szakasz: ráfordulás Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 20:35 Összes olvasás: 6844| 9. | [tulajdonos]: Lila gőz helyett | 2018-09-21 09:32 | Invent ProLiant
Bartholin-mirigyekkel álmodtam ma reggel.
Illatuk aranyló csészéből gőzölgött felém.
Jó volt, férfi orrának lenni.
Nyelvét a számból nyújtotta ki.
Tíz puha csáppal tapogatta a kis kemény
Párnácskákat a csésze peremén. Épp hogy
Nem sütötte meg tüzes falam. Féltem elharapni
Az érzékeny szervet, nehogy túl gyorsan
Vérezzen el. Pedig, jó ideje várt rám a
Menopauzám, Mona Lisás mosolyával.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 8. | utolsó: Ahaaaa! | 2018-09-08 16:37 | Elolvastam Tóth Krisztina Tolltartóját, lassabban, nyugodtabban, másodszorra, s mondhatom megtetszett.
S tudod, tényleg csak egy bűnös dönthet szabadon, mert nincs veszteni valója.
Isten, így tudott szabadságot adni az embernek, hogy előbb, a bűn fogságába záratta. Mert, hiszen, nem válhat szabaddá az, aki szabad! Mint ahogy nem ülhet le aki ül. Vagy nem állhat fel, aki áll. Logikailag, bármit megtehet, csak azt az egyet nem. Csak egy rab válhat szabaddá! Ez a játék!
Persze, egy gyermeknek nehéz lenne ezt elmagyarázni.
Saját bőrén kell, hogy megtapasztalja.
Mint az összeadást és a kivonást, először az ujjain érti meg.
Tömeget rendelve a fogalomhoz.
A sorsot felismerni nagyon könnyű.
Az a sors, mikor nincs választásod.
Látszólag.
| |
| 7. | [tulajdonos]: Olvasmány | 2018-09-08 16:06 | Megtudtam, hogy szó van arról, hogy Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című művét, a kötelező tananyagban, az alábbi, u.n. kortárs novellára cserélnék.
Először felháborodtam. De aztán! ... Mindenki döntse el maga, jó ötlet-e?
A TOLLTARTÓ
Tóth Krisztina
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Az indigókék iskolaköpenyek és indigókékbe csomagolt füzetek és könyvek korában voltam gyerek. A hatalmas iskolaépületet mindig betöltötte az ebédlőből felszivárgó főzelékszag, ami elkeveredett a tornaterem pállott gyerektest- és tornacipőgumi-szagával. A földszinti visszhangos, neonfényes hodály egyébként óriási mérete ellenére se tudta kiszolgálni az ide járó több száz diákot: ha egyszerre több osztálynak volt testnevelésórája, az egyik csapat mindig lépcsőzött. Az épület jobb oldalán libasorban futva felmentünk a másodikra, majd a széles és hosszú összekötő folyosón átszaladtunk a hátsó lépcsőhöz, és a baloldalon ismét le. Aztán újra. Hatszor, hétszer, nyolcszor, kilencszer, amíg a dupla tornaóra véget nem ért, amíg az egykedvűen futó szürke műkőlépcső fokai csípős izzadtságtól elhomályosuló szemük előtt össze nem futottak egyetlen végtelen mozgólépcsővé. A köröket az újra és újra feltűnő minták és kopások jelezték, hat, hét, nyolc, kilenc, hatodszorra látom a hasadékot, hetedszer jön a levált sarkú fok, nyolcadszor a kutyafej, kilencedszer a bölcsőforma kiöblösödés. A felső emeleten a hátsó lépcső előtt megtorpanva mindenki pihenhetett pár másodpercet, sípolva fújtattak még a legjobb futók is, a tizedik körnél pedig már senki se simogatta meg Nógrádi Sándor bronzfejének kifényesedett búbját, ami egyébként olyannyira kézre esett a fordulóban.
A végén felsorakoztunk az udvaron, osztály vigyázz. Kivörösödött combok, szederjesre pirult arcok, lecsúszott zoknik. A lányok az oldalukat fogták, a fiúk káromkodtak, a Gulyás a betonra köpött. Igazodj, egy vonalba sorolódott a cipők gumiorra a két nagy gesztenyefa között. Egészségetekre. Pihenj, oszolj.
A jobb oldali, ebédlő felé eső fa gyökerei felnyomták a burkolatot, a repedésekben megtelepedett pár szál fű, szünetben azzal piszkálgattam a hangyákat. Itt esett el tavaly a Rudas. Fogóztunk, rohangáltunk a méteres törzs körül, aztán én átfutottam a túlsó oldalra, ahol a magas téglafal fölött a szomszéd bérház gangjára lehetett látni. Rudas Roland kibukkant a fa mögül, ruháját gyerekkezek próbálták elérni, de ő meglódult, és hirtelen kanyarral irányt akart váltani, amikor egyensúlyát vesztve végigvágódott a földön. Rögtön felállt, hátranézett, és közben mintha nevetett volna, szétnyílt a szája, de aztán messziről is látható volt, ahogy hirtelen elönti az arcát a vér. Döbbenten bámultam, egyre többen gyűltek köré, papír zsebkendőt nyújtottak neki, ő meg a száját fogva hajlongott: úgy figyeltem a zsibongó jelenetet, mint valami lassított némafilmet, amelynek valami véletlen folytán az összes szereplőjét ismerem. A letört fog helyére később egy nagy, sárgás, gyerekfogaihoz egyáltalán nem illő korona került. Amikor huszonöt évvel később felnőttként összetalálkoztam vele, fürkészve kerestem az arcában a gyerekkorunkból ismerős disszonanciát, hiányzott az aránytalan és fénytelen fog, ami a balesettől kezdve hozzátartozott a mosolyához.
Ki lökte el a Rudast?, kérdezte Vera néni. Hirtelen elcsöndesedtünk, húsz megszeppent gyerek bámult egymásra, hogy akkor most mi lesz. Rudas fölemelte vértől és könnytől maszatos arcát, végignézett rajtunk, tűnődött, ide-oda ugrált a tekintete, mint máskor a két szemközti kőfal között pattogó bőrfoci. Álltunk körben, a tekintet még mindig bizonytalanul hintázott a fejek felett, aztán megállapodott rajtam. Hosszú, kitartott pillanat volt, farkasszemet néztünk az üres levegőn át, és közben nem éreztem semmit, hacsak azt nem, hogy vannak történetek és közben van sors, s hogy ennek a bizonyos sorsnak olykor semmi köze sincs magukhoz a történetekhez, hogy a sorsnak saját történetei vannak és saját ideje, s hogy ez az idő megállt, csak a szívem dobog erősen, már nem a futástól, nem, inkább attól a valamitől, amit az előbb sorsnak neveztem, de amit akkor még sehogyan, inkább csak afféle sejtelem volt, megérzés, amely nem engedte se lesütni, se elkapni a szemem az alatt az órákig tartó pillanat alatt. Aztán a fehér gyerekkar váratlanul a levegőbe emelkedett és a kéz rám mutatott. A nevemet hallottam, azt a nevet, amire általában fel kellett állnom a padból, ki kellett lépnem, és a névhez tartozó test hangján meg kellett szólalnom: jelen. Ez hát a jelen, ez a valószínűtlenül tág udvar a gesztenyefákkal és a levegőn át rám mutató kézzel, a név pedig immár örökre és megváltoztathatatlanul azt a személyt fogja jelölni, aki a Rudas Rolandot fellökte, aki hallgatott makacsul és egyre csak a szétfutó gyökereket nézte, mert sose tudta elképzelni, amit biológiaórán tanultak, hogy a felszín alatt a fáknak ugyanakkora gyökerük van, mint maga a korona. Sose tudta elképzeli ezt a tükörvilágot, hogy a kártyalapok szimmetriája szerint hogyan terül szét a föld alatti ágbogas televény, a férgektől és hemzsegő lárvákkal teli túlvilági árnyéklomb. A névhez tartozó test később is hallgatott, a tanári kérdésekre megátalkodott csönddel és rezzenéstelen, üres tekintettel válaszolt, a nevét pedig olyan rendetlenül és feledékenyen kezdte viselni, mint a kardigánt és tornazsákot, amelyeket minduntalan ottfelejtett valahol. Szereplője lett annak az iskolaudvaron látott fura filmnek, amelyet az Én látott, amelyben Ő bűnösnek találtatott, s amelyet immár nekem, a névnek kellett folytatnom az egyformán indigókék napok során át.
Énekórán a hozzám tartozó nevet énekelni kellett. Röhejesnek és megalázónak találtam, semmi hangom nem volt, de elénekeltem, ha szólítottak. Márpedig szólítottak, a Szilágyi után én következtem. A padon egyvonalban feküdt egymáson az Ötfokú zene és a Háromszázharminchárom olvasógyakorlat. Ma énekkari próba lesz, jelentette be Laci bácsi, mind a három osztály itt marad. Lemegyünk a tornaterembe.
A holmiját mindenki odafent hagyta, bezsúfolódtunk odalent az ugrózsámolyok és összetekert gumiszőnyegek közé. Hangoskodtunk, vártunk, voltak, akik elkezdtek a bordásfalra mászni, valahonnan előkerült egy medicinlabda is. Készülnünk kellett az év végi műsorra, a kerületi iskolák közül minket ért az a megtiszteltetés, hogy műsort adhattunk a Vörös Csillag moziban a kitüntetések kiosztása előtt. Osztály vigyázz. Sorakozó. Itt nem lehet próbálni, mégiscsak visszamegyünk a fönti terembe, majd behozunk a többi osztályból székeket.
Leültem fönt az egyik hátsó padba. Tömeg volt, negyedóra is beletelt, amíg mindenki becsoszogott a székével és helyet talált. Feri bácsi a nyitott ajtó előtt sustorgott, mellette állt Magdi néni, a másik énektanár, meg a Janák Kinga a céből. Valamiért nem jöttek be. A Kingát mindenki ismerte, az apukája híres ember volt, politikus. Sokszor eljött az iskolánkba, az igazgató nénivel együtt koszorúztak, a Kingának pedig csupa olyan holmija volt, ami nálunk az ában is csak keveseknek. Volt például kijelzős karórája, illatos radírja, színes műanyag füzetborítói, amiket az apukája hozott külföldről. És volt mágneses tolltartója, ami nálunk csak a Mártának. A mágneses tolltartó híre egyébként előbb ért el hozzánk, mint maga a tolltartó, és én valamiért azt képzeltem, hogy az ilyen tolltartóba mágnessel kell berakni a ceruzákat. De nem: a mágneses tolltartó egy műanyag dobozka volt, aminek a fedelét kis mágnessel lehetett rögzíteni. Belül apró fakkok voltak, külön a tollnak, külön a ceruzának és a radírnak. A fényes műanyagon felül egy kép volt, a Mártién egy sárga kacsa, a Janák Kingáén pedig Walt Disney Hófehérkéje a törpékkel. Ez lehetetlenül szép volt, elképzelhetetlenül, pazarul elegáns. És ahogyan szünetben elpakolta a cuccait: amikor az ő termükbe mentünk, egy hanyag mozdulattal betette a tollat és rákattintotta a tolltartóra a fedelet, mint a nagyon elegáns felnőtt nők, akik végtelen bájjal helyezik napszemüvegüket vissza a kis piros műbőrtokba. Rózsaszín papírzsebkendő-tartója is volt, mindig abból vette elő a papírzsepit, és persze szőlőzsírja, amivel szünetben zsebtükörben rúzsozta a száját.
Mért nem jönnek már. Feri bácsi benézett, az arca komoly volt. Aztán bejöttek libasorban, a Kinga a két tanár között, kezében a táskája. Megálltak elöl, végignéztek a három osztályon, a vigyázz után pedig állva kellett maradnunk.
Hogy nagyon komoly dolog történt. Ami mindnyájunkat érint, sajnos. Hogy szomorú dolog ez, de közösen kell megbeszélnünk, hiszen ez a három ötödikes osztály volt csak itt, amikor levonultunk a tornaterembe. A Janák Kingának ugyanis eltűnt a tolltartója. Ellopták.
Na, a próbának annyi. Ültünk némán a teremben, Feri bácsi végeláthatatlan ritmusban járt fel-alá, és közben magyarázott. A bűnös itt ül közöttünk. Ha bevallja, amit tett, számíthat a többiek megértésére és bocsánatára. Mindnyájunknak vannak gyenge pillanatai, de kellő önfegyelemmel, önkritikával és a közösségbe vetett bizalommal ezek a kísértések legyőzhetők. Mindnyájan hibázhatunk, a gyöngeség önmagában még nem megbocsáthatatlan, ha azonban további hazugsággal tetézzük a becstelenséget, örökre eljátszhatjuk pajtásaink és tanáraink bizalmát. Hogy ő lehetőséget adhatna a bűnösnek, hogy miután hazamegyünk, a tanári asztalra tegye vissza a tolltartót, de éppen azt a lehetőséget szeretné felkínálni a tolvajnak, hogy a közösségtől nyerjen bűnbocsánatot és mindnyájunk előtt gyakoroljon önkritikát. Addig innen haza nem megyünk, mondta Feri bácsi, amíg a tolltartó meg nem kerül.
Az énekkari próba elmaradt, ültünk a csukott ablakok mögött. Egy pisszenést ne halljak. Melyik volt az. Nekem van időm, én már ebédeltem. Közben elmúlt egy óra, az ebédlőben ott álltak a műanyagkancsók és a hűlő leves, mi pedig hátra tett kézzel ültünk a teremben, és közben kétszer is kicsöngettek. Helyes, mondta Feri bácsi, ha ezt akarjátok, ám legyen. Ha valaki tudja, hogy ki a bűnös és fedezi, az maga is bűnt követ el, és méltó a közösség megvetésére.
Én ráérek. Ma egyébként mákos tészta volt, biztosan nem szeretitek. A hatodikosok kint vannak az udvaron, ti is lemehetnétek focizni, ha végre észre térnétek. Ne firkálgass, mert letöröm a kezed. Töltőceruza? Na ezt most szépen elteszem, majd bizonyítványosztás után visszakapod.
Nos, van valakinek ötlete?
A Janák Kinga hátul ült, ő is meg volt szeppenve, láthatólag bánta már az egész tolltartóügyet. A teremben fülledt volt a levegő, izzadtunk, egyre többen kéredzkedtek ki pisilni, Feri bácsi az órájával mérte, hogy két perc alatt visszaér-e az illető. Táncoltak a csillogó porszemek a levegőben, nézegettem a kezemet, a firkákat a padon, a keresztszemes hímzést a függönyön, a sápadtan futó, kevés levelű pletykát a foltos cserépben. Dőlt be a májusi forró fény az ablakokon, a túloldali udvar zsongása és az utca zaja összekeveredett a fejfájdítóan hosszú benti csenddel, elviselhetetlen volt a kovácsoltvas virágtartó, a lemezjátszóállvány, a fekete tábla, elviselhetetlenek voltak a padlón a linóleum félméterenként ismétlődő zöld, amorf figurái, elviselhetetlen volt a jelen, a jövő, a múlt, elénekelt nevem a füzetek vignettáján, elviselhetetlen volt a levegőtlen émelygés, a zacskóba fülledt tízóraik és a verejtéktől átitatott nejlonköpenyek szaga, a nyolcvan gyerek lélegzetétől súlyos, krétaporos, meleg levegő.
Utoljára kérdezem, mondta Feri bácsi, és az órájára pillantott.
Nem tudtam, hány óra lehet, de azt valahogy megsejtettem, hogy az idő megállt, hogy soha többé nem lehet visszaforgatni a perceket, hogy valami titokzatos erő az örök jelen terébe zárt bennünket, és ha mindez nem is fogalmazódott meg akkor ilyen világosan egyre elnehezülő fejemben, annyit azért megsejtettem, hogy a hozzám tartozó név erő, amely véget vethetne ennek a kimerevített pillanatnak, hogy az események nagyobb láncolatában elvész a személy jelentősége, hogy aki bűnös, az bűnösnek született, cselekedeteit tekintve szabad hát, mert bármit tesz is, a történetek térképén mindig egyazon úton halad úgyis. Hogy akár én is lehettem volna, ki tudja. Hogy talán valamikor, egy másik történetben, én voltam az.
Hosszú pillanatnak tűnt, ahogy felállt a hozzám tartozó idegen test a padban, megvárta, amíg minden szem rászegeződik, majd idegen hangomon kimondta, hogy végre véget érjen a levegőtlen jelen, és hazamehessünk:
Én voltam az.
MEGJELENT: BESZÉLŐ FOLYÓIRAT, 2005. JÚNIUS–JÚLIUS, ÉVFOLYAM 10, SZÁM 6 | |
| 6. | [tulajdonos]: valami szerencse | 2018-09-08 12:41 | Kinyilatkoztatás
Ott szeretném folytatni,
ahol József Attila abbahagyta.
A nyomdokaiból kilépve.
Mindenkori legjobb
önmagam adva.
Túlszárnyalva.
Költészete a rangsorban
elfoglalt
helyemet szabja meg.
Egyebeket, a belső mércém.
Neki kevés jutott az anyai minőségből.
Másból meg, sok!
Az anyaiból, nekem túl sok.
Ez kiegyenlítés.
Mert mi a cél?
Az optimum.
A házi feladatok között találtam, szerencsére, a tanár úr nem nem mutatott rá, nem választotta ki. | |
| 5. | [tulajdonos]: axioma és tapasztalat | 2018-09-08 12:37 | Mert, mit csinál a szellem?
Különféle nézőpontokat helyez ki.
S nem bírja abbahagyni! :-)) | |
| 4. | [tulajdonos]: Averzió. Hogy miért? | 2018-09-08 10:53 |
Gondolkodtam; mivel folytathatnám?
Azzal, hogy tudom már, miért van averzióm, minden beleszólással, azzal kapcsolatban, amit életem során csináltam.
Sok-sok előzmény után, a szülői cenzúrával kezdődött.
Hogy, pl. a szüleim támogatták a tanulást, de a tudást nem.
Max. a tananyag tudását.
Az életről valót, jórészt, a könyvekből, az irodalomból szedtem össze.
(Szerencsére, így utólag visszanézve, a mai napig értékesnek deklarált irodalomból.
Imádtam olvasni!)
És, kitűnő bizonyítványomnak kellett lennie.
De, előfordult olyan, hogy a sok magamévá tett olvasottból, ha kiejtettem a számon valamit, s arra
hivatkoztam, hogy le van írva, anyukám azt mondta: s te, ezt elhiszed, kislyányom?
De kis buta vagy!
Így aztán, az iskolában lehettem okos, otthon, csak buta lehettem.
Ki voltak osztva a terepek, s vele a szerepek.
Az előbbi, egy eset volt, amire emlékszem, mert mély nyomot hagyott bennem.
S most olvasom - nem mondom meg hol, - hogy „az számít, ami le van írva”.
Sőt, hogy, „csak az számít”!
De, otthon, nem így volt!
Az írás, így járatódott le bennem, mint annyi minden életem során.
Hisz, ami le van írva, az csak hazugság lehet.
Nem hittem el ezt sem, de többé, az írást, „csak” írásként kezeltem.
Többet nem mertem rá hivatkozni.
Még akkor.
Ugyanígy lett lejáratva a szemem.
Mert, amit saját szememmel láttam, Anyukám azt sem hitte el.
Rosszul láttad kislányom, képzelődtél - mondta fitymálva -, álmodtad!
Talán, ezért hiszek inkább az álmaimnak!
Így kezdődött, hogy kezdtem a saját szememnek sem hinni.
A saját fülemmel, nem hallani.
Süketen, és vakon próbáltam élni.
Így kezdtek kiélesedni a gondolataim.
Gondolom, én!
Egy szavamat se higgyétek el, az egészet kitaláltam, hisz nem vagyok e-világi, engem nem anyaszült!
Ezért nem csalódhatok soha!
S meghalni sem fogok soha!
Ma még!
Mert, nincs leírva.
Láttam!
Az olvasott mondat, amit egy online újságban láttam, indította el nálam ezt az írás, vagy inkább pötyögést.
„1988-ban a régi rendszer már a végnapjait élte, és valamelyest enyhült a nyomás. Már nem volt az az iszonyú cirkusz, mint a régebbi... – megjelenéseknél -, ahol bizonyos szavakba kötöttek bele vagy komplett dalszövegeket írattak át a maguk szájíze szerint.”*
S ez a cikk, a Nagyító után következett.
Magyar Idők
AZ ACÉLSZÍV CÍM EGYBŐL ADTA MAGÁT /idézve, Pataki Tamás cikkéből/
| |
| 3. | [tulajdonos]: ...és persze | 2018-09-02 19:24 | | FELKÉSZÜLNI! VIGYÁZZ! KÉSZ! RAJT! | |
| 2. | [tulajdonos]: U.sz.r. | 2018-09-02 19:18 | | Utolsó szakasz: ráfordulás azt jelenti karnyújtásnyira a vég, a végállomás halál, amivel szembe kell nézni, amire fel kell készülni. Mostmár reális hogy velem is meg fg történni. Anyukám elvesztése, az életkorom, a kezeletlen magasvérnyomás, az enyhe lefolyású szívinfarktus, a túlterhelt máj, mind mind mind egy-egy lépés a kipusztulás útján. Mert a halál nem csak úgy önkényesen érkezik a semmiből. A halált ki kell érdemelni, a halálra meg érni. | |
| 1. | [tulajdonos]: zsigeri | 2018-08-29 15:18 | Testelfoglalás
Elmélyülő légzés
Kapkodás szavak és értelmük után
Tévedés ülő helyet illetően
Gépi hasfelszállás
Boldogság--vétel
Ferihegy2 - Luton, 2018.07.02. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
