Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak. Lány álmodoz könyöklőben, árnyék borul derekára, zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Cigányhold süt cigánylányra. Már minden a leányt nézi, ő nem érzi, nem is látja.
*
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Dércsillagok vonulása, uszonya a homály-halnak virradatot hoz világra. Im, a szelet, mint a smirgli, édes füge-lomb sikálja, a hegy agavé-bozontja nagy vadmacska borzas háta. Ó, ki jönne? Honnan jönne? Könyöklőben a lány árva. Zöld a haja, zöld a húsa, ecet-özön lett az álma. Cimbora, én elcserélném hátasomat a házával, tükrével a kantárt, nyerget, késemet a pokrócával, mert én vérben lovagoltam a cabrai hegyen által. Kis cimbora, ha tehetném, egyezséget kötnék bátran, de én nem én vagyok immár, és a házam se a házam. Cimbora, a magam ágyán illőn várnék a halálra, vaságyra, ha ledűlhetnék, jó hollandi gyolcs havába! Mellem torkig felhasítva, ekkora a sebem, látja. Lát a szemem barna rózsát fehér ingen háromszázat. Övkendőd is vértől büdös, dagadozik vérben ázva. De én nem én vagyok immár, és a házam se a házam. Akkor menjünk föl a hegyre, hegy-párkányok határába. Hadd menjek föl a magasba, föl a magas kő-hazába, hold-párkányok alá menjünk, vízömlésbe, zuhogásba!
*
Két cimbora megy a hegyre, föl a magas kő-hazába, elcsöppentett könnyük, vérük azt az utat kicifrázza. Imbolyognak bádog-lámpák, borítják a tetőt lázba. Fölsebzi a hajnal bőrét üvegdobok roppanása.
*
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Két cimbora megy a hegyre, hosszú ott a szél fúvása - epe, ménta, bazsalikom ízét szárítja a szájba. Cimbora! A lányod hol van? Hol a kesergő, az árva? Várt az téged számtalanszor, szűntelenül jöttöd várta. Zöld könyöklőn arca harmat, fekete volt haja sátra!
*
Ciszternában a cigánylány. Síma vizen ring az árva. Zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Fönn lebeg, mert a hold vette fényes-jeges agyarára. Édes lett az éj is végül, mint egy kedves tér magánya. Künn a kapun részeg zsaruk zörömböltek, de hiába. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak.
Kedvenc színem a zöld. Családi legendák szerint amikor a darabos ételeket kezdték adni, anyámnak mindenbe borsót kellett törnie, mert csak ránéztem, s ha nem volt zöld nem kellett. Ahogy 6 évesen olyan meséket írtam fejben, amiben azért se a legkisebb, hanem a középső, vagy a negyedik király- vagy egyéb lány lett a hős, azért se rózsaszín, hanem zöldruhás királylányokat rajzoltam mindig, franc se tudja, mért. De a zöld, az tök ösztönös csodálatot vált ki nálam, a legszebb szín, ez van, különösen a kékben gazdagabb árnyalatok. Amikor a két kisebb gyermekem egy csoportba járt az oviban (vegyes csoport, szuper volt), és Anyák napjára kosárkát készítettek, amit a saját kezükkel festettek ki belülrül, csak néztem, hogy minden anyuka kapja a szép pirosra festett kosarakat, ez én két gyönyörűm meg odaállt elém nagy büszkén az egyetlen méregzöld kosarantyúval. Tudták, amit tudtak. Hány ilyen története, furcsasága van egy embernek? Nem tudom, minek akartam megkülönböztetni magam mindig is, mikor pont a beolvadásommal voltak gondok. A másik családi legenda szerint az első szavam az volt, h 'kettő". Nem tudtam kötni: se pulóvert, se cipőfűzőt, se barátságot. De a számokkal mindig jóban voltam. Mikor elsős lettem, anyukám nem akarta, hogy ott tanuljak, ahol ő tanít, így a város egy távoli iskolájában kötöttem ki, ahol egyetlen osztálytársamat se ismertem, ők viszont szinte mind ugyanabból az oviból, a Szentannából jöttek. Az első félév végén ott üldögéltem, mint a legrosszabb 3 tanuló egyike, akik még mindig nem tudnak olvasni. Nem is tudom, mi lett volna velem matek nélkül, mert ott viszont mindent én tudtam legelőször. Halál könnyedén. (Másodikban volt vmi felmérés, amiben az jött ki, h a korosztályomban én vagyok a legjobb Csongrád megyében.) Kicsi műanyagkorongokat lehetett kapni a jó megoldásokért, vagy ha vki rájött vmire. Természetesen zöldeket.
Joker végtelen hosszú ideig nem üt vissza. Ülök én, a néző és egyre nagyobb bennem a feszültség, a frusztráció, h még ezt is, és még ezt is eltűri. Bennem, akinek az az egyik baja, h kórosan nem agresszív, kiabálni kezd vki, és amikor végre lelövi azt a három magas társadalmi státuszú öltönyös gazembert, ugyanez a vki ünnepel. És onnantól kezdve érti, h mert érzi magát jobban, mint egész addigi életében csodálkozva, h nincs lelkiismeretfurdalása. Sőt, azt is látja, mikor már ég az utca, h az a gyönyörű. Az egész, kurva képmutató, hazug rend lángol, taposódik szét éppen. Joker az én hősöm lesz. Azoké, akiket bántanak, de elvárják, h felpingálja a mosolyt. Akiknek helyzetükből adódóan a rossz lapoknak kell örülni és tapsolni, felnézni azokra, akiknek helyzetükből adódóan jár a jó. Akik ebből kifolyólag megmondják, h mi és ki a jó. Ők, a kedvezményezettek. Hogy emberundorom van, ezt jelenti. Hogy félek, h elkezdek visszaütni. Mert a fiatal tényleg csak a koronát rakta fel a finom lelketlenségekre, arra, amit ezen a munkahelyen műveltek/művelnek velem. A megsemmisítésemre. A hétvégén átszálláskor elsétáltam a másik városban a másik gimi előtt, amit nem választottam, amikor e mellett a munkahely mellett döntöttem 2018 június elsején. És belegondoltam, h ott hogy álltak hozzám és hogy hol tartanék most, ha akkor mellettük döntök. Gimiben tanítanék, csak 14-től felfelé, adtak volna két tannyelvű csoportot nyelvvizsga kényszerrel és még célnyelvi civilizációt is angolul. Itt meg? Mire használnak el és hogyan? Ó, igazam, az sose lesz, az már egy jó lap, csak nekik jár. Undorodik. A legszívesebben holnap felmondanék.
Már fel se merül bennem, h olyat tudna szólni, vagy cselekedni, ami nekem örömet okozna. Ez a megfelelő hozzáállás, mert, azt hiszem, a csalódás fáj, a pofára esés, az öröm átváltása szégyenre. Illetve, gondolom, fájna, ha direkt bántana, a fegyvert én magam adtam a kezébe, de nem hiszem, h használná, nem feltétlen, mert jó, hanem mert egyszerűen nem érdekli. Szal örömet nem tud okozni, fájni meg nem akarok, úgyhogy ez a legjobb hozzállás, ami van. Egyébként, azt hiszem, most már részemről sincs vonzalom. Szép, azt látom, bár nem nézem, s ez még a múlt héten is gyomorszájba bírt vágni egyszer, de az is inkább csak olyan módon, ahogy egy kihúzott 3 gyökerű zápfog helye fáj. Érzékeny vagyok rá, még nem gyógyult be a helye. De nem nő újra. Egyébként a sok szutyok közt ma az egyik kolléganőm a szemembe mondta, h szeret. Nem az a sokat mosolygós, kétszínű fajta, tudom, h komolyan is gondolta. Egész meghatódtam.
Én azt hittem túl vagyok Krasznahorkain. 7 könyvét olvastam eddig, sokáig 'kedvenc' íróm volt, de az utolsó könyve, a Wenckheim, ami Amerikában most díjat nyert, már annyira nem jött be, h úgy döntöttem, fölösleges a további műveit elolvasnom. Most viszont olyanokat mondott egy Magyar Narancsos interjúban az írásról, h totál kiakadtam - jó értelemben. Mégiscsak kénytelen leszek tovább olvasni.
"MN: „Gyilkosok vannak a nyomában, nem hattyúk” – valóban a kezdőmondat volt az első mondat?
KL: Igen. Én diktálás után írok.
MN: És amikor kész, akkor elhallgat a hang?
KL: Hát, akkor már biztos hat a gyógyszer… Nem tudom. Erről nem tudok beszélni."
És: "Az én szándékom az, hogy ne írjak semmit. Semmifajta romantikus kényszert nem érzek. Inkább az a helyzet, hogy olyan figurák jelennek meg, olyan események történnek a valóság által nem érintett területeken, amelyeknek a létéről meg vagyok győződve, mert tapasztalom. Ezt nem úgy értem, mint aki egy őrült hangján beszél, vagy misztifikálni hagyná ezt az egészet, de ezeknek a lényeknek és az ő történeteiknek a rögzítése, beemelése a valóságos térbe, ami az én esetemben egy fiktív tér, egy idő után kikerülhetetlenné válik.
Nem nagyon tudok mit csinálni. Kizongorázhatom, vagy kiautózhatom magam izzadásig, de az nem egészen ugyanaz, mert ők, az engem nyomasztó vagy felemelő alakok a sorsaikkal a zenei hangokon vagy matematikai formációkon keresztül nem képesek a valóságban megjelenni, az ő esetükben ehhez az én szavaimra van szükség. Meg vagyok fogva. Inkább a foglya vagyok az írásnak, mint a kedvezményezettje." (Magyar Narancs, 2019.11.06.)
Ja, bocs, csak annyit még: nem tévedtem. Egyébként az egyik a Zempléni Múzsa, ez a tegnapi meg a Bárka. De hogy honnan akasztok le magamról 2 nagyfelbontású fotót, azt nem tudom.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.