Állok benn Szegeden a könyvesboltban, s egyszer csak megszólal a hátam mögött egy hang: "Anyámat keressük." A telefonba mondja, nekem háttal, a mellette levő fiú is háttal, de ezt a hangot megismerem. A lányom meg a fiam. Akikkel dehogyis beszéltünk meg randevút, nem is volt szó róla, h találkoznánk benn, csak majd este, otthon. Szóval tök véletlen, fogom is be a szemét hátulról, mire belemondja a telefonba: Megvan.
Itt lehet velem véletlen összefutni nagy valószínűséggel, de egész nyugodt lehetek, h akivel itt összefutok, az 'csak jó ember lehet', OK, Karácsony előtt hígul, de pl , jut eszembe, afelől is mindig nyugodt lehettem, h végzetes szerelmeim a lábukat se teszik ide be, mert egyikük se szeretett olvasni - talán ez utóbbinak volt köze a végzetessé váláshoz.
Fiam viszont, miután 2 héttel korábban bejelentette, h Karácsonyra csak könyvet ne, vesz magának két Shakespeare drámát, mondván, h gyűjti. Kérdésemre, h mi is az, amit gyűjt, azt mondja, h amiket szeret, hogyha lesz lakása, majd kirakja a polcra. A lányom elhúzza a száját, ez a lakáshoz jutásnak (egyelőre mission impossible) szól, én meg eltűnődöm, h hogy a francba értük azt el, h mind a három gyerek szereti Shakespeare-t.
7-re orvoshoz megyek, mondom. Boldog Karácsonyt, mondja erre a fiam, én meg nem nagyon tudok mit mondani azon kívül, h de muszáj elmennem.
Elválunk. Most már eléggé be vagyok rezelve, mit fog este találni. Nem erről akartam írni, ha egyszer lesz kötetem, annak biztos ez lesz a címe: Egész másról akartam. Bár lehet, h már vki csinált ilyet előttem.
Ezt ma akartam, mikor már higgadtam egy kicsit. Mert ha távol vagyok tőle, az egy idő után jobb. Már egy nap után is. Ahogy ma reggelre is.
Amit viszont mégis csak le akarok írni, annak ellenére, h az olvasók nem fogják díjazni, h tegnap, meg már szerdán is azt éreztem, h nem fogom kibírni év végéig. Konkrétabban azt, h ha nagyon erőltetem, akkor ebbe a nevetséges, értelmetlen, szánalmas szarba még a végén bele találok halni. Nem tudom és nem is akarom elmondani miért. Viszont ne már.
Még mindig nem látott orvos, mert elbénáztam az időpont kérést, hétfőn még futok egy kört, de az ünnepek nem segítenek. De most már akarom legalább.
Most jóval tovább és többet is aludtam, mint rendesen, így 3 álmom is volt. Mind a háromban az osztályommal voltam. Világos, h nemcsak a felettes énem, ami jól végezteti velem a munkámat, hanem az anyai ösztön is beszállt a küzdelembe. Az pedig erősebb, mint a szerelem.
Az Andersen-féle kis hableány mintájára ment a szerelmi történeteim zöme. Aki olvasta, tudja, egész részletekbe menően stimmelt néha, most viszont csak a végére utalnék, ahol is a királyfi a maga választotta feleséggel szunnyad a hajón, hableányunknak meg a nap felkeltével meg kell halnia a varázslat értelmében, mivel nem őt választotta, mikor is kap még egy esélyt egy tőr képében, amivel ha leszúrja a királyfit, vagy asszonyát, vagy mindkettőt, erre már nem emlékszem, akkor megmenekülhet. Vívódik ugyan, de aztán eldobja a tőrt, és a vízbe ugrik, h tajtékká váljon (ergo meghaljon), de ehelyett a levegő leányai között találja magát, ami egy lépés a halhatatlanság felé.
Andersen mindent tudott a reménytelen szerelmi kínokról, ez nemcsak ebből a meséből világos számomra. Amiért viszont leírtam, mert ma a mélyponton megszólalt bennem vmi belső hang, (vagy csak annyira akartam, h hallani véltem), s vmi olyasmit mondott, h megcsináltad ezt már korábban is, most is meg tudod csinálni, utalva a hableányos akrobatikára, abban a pillanatban, amikor erre teljesen képtelennek tartottam magam. És azt találtam kérdezni, h de te ott leszel, és mintha, mintha igent kaptam volna válaszul, de az már inkább olyan volt, mint a szétfoszló köd.
Ezután elmentem csalamádét készíteni az osztályommal. És egyszer csak odajött hozzám Z., aki fura kislány, s akit az első pillanattól bírok, h kér egy ölelést. Legalább annyit kaptam tőle, mint amennyit adtam. Szóval lehet, h tényleg igen és lehet, hogy meg tudom csinálni.
***
Eleve kivágásra ültetett fenyő. Vágásra tenyésztett háziállat. Az életük célja a halál, amikor is a testük felhasználásra kerül. De nem mindegy, mi ez a cél. Táplálja a testem, h az én életem megmaradjon. Vagy csak ínyencség, kellék, vmi talmi, alantas, vagy luxusigény. Az utóbbiakért életre hívni bármilyen lényt erkölcstelenség.
van, akit a mámoros beteljesülés az elérhetetlen éden villámcsapásszerű magától értetődés egymást szomjazó testek a Másik, ahogy a hiányom az arcára kiül ahogy mondataiba rejt és elrontott kettősünket mint a billogot, hordja van, akit országok, ahol már sosem járhat iskolák, ahova nem veszik már fel gyerekek, akiket már meg nem szülhet engem most a középkorú pár ahogy egymás kezét fogva mennek együtt
Van, akit mások beteljesülése, amiben nem volt, de bár lett volna része, testek egymás felé fordulása, benne a szomjúság szomjúságom mása, van, akit a hiány, ahogy egy arcra kiül, elrejtőzik egy tagmondat mélyén és az elrontott többes számot, mint láthatatlan billogot, hordja, van, akit az országok, ahova már nem jut el, az iskolák, ahova már nem veszik fel, gyerekek, akiket meg nem szülhet, engem most a középkorú pár, ahogy egymás kezét fogva mennek együtt.
Csak hogy szembeköpjem magam. Nem könnyű elviselni. Én próbálok máshol lenni, mint ők ketten. Próbálom nem nézni, mással foglalkozni. Az, h ez se először történik így, nem segít számottevően. Mert igaz ugyan, h túléltem 17 évesen, de pont utána váltottam iskolát (a pont, ahol ketté tört az életem. Na nem a szerelemtől, hanem az iskolaváltástól. Akkor voltam utoljára a helyemen, na jó, a fiam születése utáni napon is.)
Szóval az, h én ezt hosszabb távon nézzem ezt, az viszont még nem lett túlélve. De valamiképpen most lesz. Egyrészt pl el fogok menni szakorvoshoz, ami esetleg eltávolít a munka világából, mert ha nem érezném magam most így, már rég meg kellett volna rémülnöm, és fogok is, gondolom, ha. (Hogy meg lehet szokni a test abnormális működését, ha tudok tőle reggeltől estig dolgozni. Tényleg nem vagyok normális.)
Nem szól rólam az élet többet. Mondjuk, ez 2017 ősze óta így van, azóta csak úgy teszek, mint aki előtt áll még a halálon kívül más is. Mint aki él. Nem, ne értse félre senki, nem vagyok elkeseredve, jó, h legalább itt elengedhetem a tettetést. Mert egyébként pénzt kell keresni, ahhoz meg ezt el kell rejteni.
Szal nincsenek terveim, s talán ez végre a valóság, ahol vagyok. Paradox módon, ahogy most idáig eljutottam, megsuhintott, h talán fogok én még szívből örülni. De ha igen, kizárólag e szigorú, illúziómentes valóság keretei között. Mert az örömhöz nem kell a dolgoknak hibátlannak lenni. ( Pl el tudom képzelni, h betegen is tudnék boldog lenni, ámbár ebben tévedhetek is. ). Pontosabban nem hibátlannak kell lenniük. Hanem valódinak.
Visszaolvasva, ez pont egy hazug bejegyzés. A naplóm elég alacsony színvonalú az utóbbi időben. Úgyhogy most legalább 3 hétre megtiltom magamnak, h ide bármit írjak.
Rühellem a hazugságot. Pedig elég nagy koncentrációban van jelen ezen a munkahelyen. A szavak között, mögött, a ki nem mondottban, a magáról mit se tudóban. Aj,aj, ti látszólag szép szavak, ti nehezen tetten érhetők. De időnként szinte megüt, vagy felkavarja gyomrom vmi hamis. Már csak 1 hét, már most hétvégén is sokkal szabadabb vagyok, mint rendesen, kilátok, rálátok jobban. Hamisság. Hogy tudna ilyesmi legyőzni?