Képzeld, sikerült megszereznem Az isztambuli fattyút. Eddig tartott. (Te ajánlottad korábban.) Még most mást olvasok, de ha ezzel a mostanival végeztem, ez jön.
Tükörből nézni a másikat, amint épp valaki mást néz.
Esetemben annyi a különbség, h arra megyek be a terembe, h megint szembesülök a gyönyörű nyakával, ahogy a másikat nézi. Ugyanabban a pillanatban a kettő észlelet. Egy ilyen pillanat a pokol maga. Ha van, s halálom után oda, maga ez a szerelem elég ütős büntetésnek tűnne, ha végtelenítenék odaát. Remélem, nem így lesz.
*** A továbbképzés által ajánlott feladat Az idegennyelv-tanulással kapcsolatos hiedelmek és elvárások feltérképezése a környezetünkben. Ezért csináltam egy online kérdőívet, amit elküldtem az iskolámbeli tanári levlistára hangsúlyozva, h nem kötelező, de hálás lennék, ha néhányan kitöltenék. Körülbelül zéró kitöltőre számítottam, ehhez képest az 50 valahány főből lett 12 kitöltőm. Amiről ma eszembe jutott, h mellékesen felmértem a kollégák altruizmusra való hajlamát is. (Még mikor pszichológus lányom kérdőívei kapcsán izzadtunk vért, h az elegendő számú kitöltő meglegyen - nála még külön nehéz volt, h mivel az a kutatási területe, Machiavellista kitöltők kellettek volna, s ők meg aztán soha nem fognak egy ilyet egyéni haszon nélkül kitölteni jöttünk rá erre az összefüggésre: egyenrangú, vagy rangban/társas elfogadottságban lejjebb álló személy kérdőívét kitölteni az altruisták fogják. A nagyhangúak, akik szeretnek a közösségre hívatkozni úton-útfélen jellemzően nem tesznek olyan szívességet, amiből semmiféle hasznuk nem származik. Alapvetően pozitív számomra, h van 12 ember a tantestületben, aki nem utasított el, tényleg nem gondoltam ennyire, emlékszem, tavaly, mikor összegeztem, h kiben tudnék megbízni 6 ember maradt (akik közül kettő azóta el is ment. ) Ez egyáltalán nem rossz arány, sőt, mondom, jobb, mint amire számítottam. (Személyes poklom természetesen nem töltötte, nem feltétlen az altruizmus mentessége miatt, hanem mert én csináltam.)
+++ Még egy van. Írtam, h ha akarnám, le tudnám cserélni. Na, ma azzal a másik férfival összeakadt a tekintetünk. Visszafordult, h rám nézzen, én meg akkor néztem fel. Nem éreztem semmit. Nem akarom, h folytatása legyen, mert eddig olyan normálisan jóban voltunk. Szal nem akarom, h elkezdődjön ez a kétértelmű néma testbeszédes szar. Akkor se, ha mondom, semmi nem történt bennem, nem úgy, mint a fiatalember esetében anno. Szerintem ő se így akarta. De azért felmerült bennem az is, h most demonstrálhatom, h akibe reménytelen beleszeretnek, az tehet róla, mármint, h ezt azért úgy kell kezelnem, h ne fajulhasson nála el.
Mert nálam nem lesz semmi. És akkor most mit mondjak a kurva szerelemre? Mert itt az érdeklődés, meg a szimpátia, és testileg se taszít, mégis tudom, h nincs az a veszély, h beleszeretek. Ellentétben a fiatalemberrel, ahol az első (hamis) jelétől az érdeklődésnek ez fenyegetett, hiába védekeztem ellene, virágba borult a rohadt semmi egyből. Hogy akkor mégis miért és mitől? És mi a faszért nem cserélhető?
Boldog embernek nem vagyok való, hősnek hamarabb. Szakadt libapásztorlány, sose lesz királyné, de hős alapanyag. Míg béke van, s az idő se zökkent, nem tudni, mire lenne jó. Halni tudni kell, eszméért, ügyért, másképp nem tehetve, s itt előnnyé válik, h nincs veszteni való.
Csak cserepek. Esik, feladnám. Esőmosta utca. Ez már volt. Az épület, a mosdó, az, h sírok. Mert esik, ennyi. Kisüt a nap, felszárad bennem is. Szeretet. Ami a másiknak nem jó, az nem az. Az erőszak. Engedje már magát szeretni, fogadja már el, nézze már, hát nem páratlanul gyönyörű? Hát nem. Azt mondom, mindegy, h van-e, nincs-e, h látható-e nap mint nap. De nem így van. Még ha úgy is döntenék, h a hátralévő időben, ami ki tudja mennyi, jöhet iskolazárás, karantén, akármi, szóval, még ha úgy is döntenék, h a hátralévőben, ha ő balra, akkor én majd jobbra megyek, h minimalizálom az időt, mikor egy légtérben vele, ha ezt úgy sikerülne, h egyáltalán ne lássam, akkor se lenne ugyanaz, mint mikor már látni többet nem lehet. De azt is tudom, h bűn, h bűn volt. Meglátnom, bele akarni magam a fejébe, a szemébe, érdeklődő szemem, nem volt közöm, nem lett volna szabad akarni sose. A szeretet két oldalú. Ha nem az, akkor erőszak azon, aki nem akarja. A szeretet fel kell számolja magát, ha a másiknak az a jó, ha nincs. Nem akarhatom, h ne haragudjon rám. Az megint csak rólam szól. A szeretethez köze nincs, puszta önzés. Haragudjon, ha az kell, h ép bőrrel szabaduljon.
Tegnap továbbképzésen voltam. Élménypedagógiai az idegennyelv tanításban címmel. 5-en voltunk 3 tanárra. Az online végzendő anyagot nagyon érdekesnek találtam, azzal indított, h a nyelvtanítás, mint téma, kilépett az iskola falai közül, mert a NYELVTANÍTÁSNAK HATALMAS PIACA LETT. Aztán elemezte, h mit tudhatunk meg abból, ahogy a nyelvtanfolyamokat, tanárokat, nyelvkönyveket el akarják nekünk adni, h bármennyire is vonzó opciónak tűnik, de nincs olyan módszer, ami mindenkinek jó lesz, a nyelvtanulás pedig nem sprint, hanem marathon.
Az élménypedagógia meg nem - az ugyancsak piac diktálta- élmények hajszolása, hanem olyan helyzetek teremtése, amibe a diák képes teljes valójával részt venni. Rogers Találkozások könyve óta, amin egy idő múlva csak bőgtem és bőgtem, ez ott van nálam a horizonton, mint ideál. (Bár pont mostanában dobta a fészbuk, h van ilyenre lehetőség Magyarországon is, természetesen Pesten, és természetesen nem engedhetem meg magamnak anyagilag, pedig, ha jól emlékszem, és ez nem biztos, mert 2010-ben olvastam, eredetileg itt is hátrányos helyzetű iskolások a kiindulópont)
A képzés maga azt ígérte, h azt mutatja majd meg, h hogyan csináljuk ezt a gyakorlatban. Ez részben teljesült, de nem volt benne igazán forradalmi számomra, arra jöttem rá, h ezt elég régóta próbálom csinálni, úgy kb 2005 óta, (írországi továbbképzés), csoporttól függően 10-30%-ban sikerült megvalósítani. Mikor első körben az első tanár kérte a kételyeinket, h mitől nem működne ez a gyakorlatban, akkor kolléganők mondták az idő faktort (időigényes), ezzel összefüggésben a tanmenettel való haladást, ezzel összefüggésben a szülői elvárásokat (nem a könyvet veszik/nem veszik át a könyvet), én meg, h van egy értelmi szint, ami alatt ez nehezen fog megvalósulni. (Bár ...)
Alapvetően kooperatív technikák, a nyelv eszközként és nem célként való használata, drámapedagógia, CLIL, autonóm nyelvtanulóvá nevelés, semmi olyan, amiről ne tudtam volna eddig, de igazából nem is az aranycsinálás receptjéért mentem, amit az online anyag eleve kizárt, hanem az ismert dolgokon belül újabb technikákra szert tenni, ötletekért, amik hátha kicsíráznak. Ez teljesült is.
Ami miatt viszont írok, az úgy mellékesen hangzott el, de nem először ütött meg, tehát megkísérelem megfogalmazni. Sokadszorra szembesültem azzal, h Magyarországon egy tanár értékét az szabja meg, h milyen jó iskolában tanít. Maga a jó iskola is problémás fogalom ugyan, és nemcsak nálunk, Barabási Albert László Képlet című könyvében is benne volt, s kb egy hónapja egy magyar cikket (sajnos, most hirtelen nem találom) is olvastam ugyanazzal a konklúzióval: az úgynevezett legjobb iskolák azért azok, mert oda íratják a legjobb képességű gyerekeket.
Ami nem azt jelenti, h ne lennének ott (is) remek tanárok, mert vannak és a tehetséggondozáshoz sem ért mki, urambocsá' szellemileg nincs azon a szinten. DE: az ált sulis barátnőm egyik gyereke kifejezetten tehetséges matekból és egy ilyen intézménybe jár, ahol nyelvből pl botrányosan rossz tanára van. Ó, 'eredményes', hiszen ezek a gyerekek olyan okosak, h megoldják nélküle is, ha másképp nem, különtanárral. Mert azt hinné az ember, h egy ilyen iskolában megmaradni garancia a minőségre. Az én tapasztalataim szerint ez legfeljebb részben van így, egyrészt, mert sokszor egyáltalán nem a szakmai faktorok döntenek ilyen ügyekben, másrészt jó képességű gyerekeket (a tehetséggondozást leszámítva) sokkal könnyebb tanítani, elevickélhet olyan kolléga is, aki egy olyan iskolában, ahol nincs előzetes szelekció, nem válna be. Talán csak bizonyos szellemi szintet garantál az, ha vki hosszabb távon is ilyen iskolában tud maradni ( már csak amiatt is, h folyamatosan értelmes diákjai vannak, ez adok-kapok játék), bár ez sem jelent automatikusan magasabb szintet, mint kevésbé szerencsés helyen oktató kollégáié. Vmi hamis oktulajdonítás van itt: nem azért tanít vki egy ilyen helyen, mert jobb (okosabb, szakmailag felkészültebb), hanem azért tartják okosabbnak, szakmailag felkészültebbnek (s válik is, legalább részben végül azzá!), mert egy ilyen helyen tanít.
Ez legalábbis a közvélekedés, amivel megint és sokadszorra szembesültem, s egyben azzal is, h mennyire másképp határozom meg én a jó tanárt a hülye fejemmel.
Mert kiderült, h Szegeden azért nehéz iskolát váltani, mert az igazgatók azt nézik, ki melyik iskolából jön, aztán mindhárom képzőnkről kiderült, h minimális közoktatási tapasztala van, az életét a főiskola/egyetem falai közt hallgatókat tanítva húzta le, s amikor vmi folytán kikerültek élesbe tanítani egy kicsit, az milyen rossz élmény volt: mikor is átfutott az agyán, h ő, az egyetemi tanár itt szívességet tesz, s akkor ez a kis köcsög itt beszól ...- pedig itt még csak nem is Zsákfalváról, hanem Szeged egyik legjobb ált sulijáról volt szó. Szóval, h bizonyos iskolákban, az iskolák többségében, ahol nem válogathatnak a gyerekekben, NEM VÁLNÁNAK BE. Elég elgondolkodtató, h akkor kitől is kihez is megy a nyelvtanítás mikéntjével kapcsolatos tudás.
Egy másik kolléganőről kiderült, h börtönben is tanított, ezzel az én szememben jókorát nőt, de a képzést tartó csak a poént látta meg benne: És te tanultál tőlük vmit, hahaha?
Engem sose szerettek viszont. Elindult ez a nézegetős sztori, s úgy tűnt, h két oldalú, bennem minden istennyila életre kelt, egyébként is hajlamos vagyok mindent vagy teljesen csinálni, vagy sehogy, aztán jött a csúfos vég mindig. Üldögélhettem egyedül, nézve a kedvest, aki mást csókol előttem, de azért egyszer még visszanéz rám, aztán iskolát váltottam. És bár az volt a (valószínűleg gyári hibás) program, h egyetlen lesz, jött újabb meg újabb ugyanilyen sztori, mert végződött volna csak egyszer másképp, az semmissé tett volna minden megelőzőt.
Ilyennek indult ez is, ami van. De azt veszem észre, h túl vagyok a vágyon, nem is akarnám már ezzel eltörölni a múltat. Elég egyszerű, (hosszabb távon legalábbis) nem tudok olyat kívánni, aki engem nem kíván. (Csodálni legfeljebb. ) Azt hiszem azért, mert az vhogy olyan, mint az erőszakolás, még ha mentálisan is. (Még ha így utólag azt is látom, h kiköpött az egyik a férfiideálom külsőleg, tényleg vak az ember, ha vak akar lenni.)
A másik, ami gyötört még, ahogy írtam a szíve, az, ahogy ő tudna szeretni. De talán ezt is el tudom engedni és belebékülni, h hiába pont olyan, ami kellett volna, soha. Elfogadni, mert már el se tudom képzelni, h lehetne másképp. (Van egy-két emlékem, amiből ő, biztos vagyok benne, nem emlékszik semmire, így nyugodtan kukázhatom őket, mert innentől nem létezik az a valóságdarab, amit őrizni véltek.)
De van még vmi. Az egész felnőtt életem úgy éltem le, h olyan emberek vettek körül, akik nem voltak nálam okosabbak. Itt most nem fogok zavarba jönni attól, h ilyeneket mondok, TUDOM, h vannak nálam okosabbak, életem legboldogabb időszaka volt és az egyetlen, mikor a helyemen éreztem magam, mikor ilyenek vettek körül: mikor a spec matek tagozatra jártam a gyakorló gimibe. De se előtte, se utána, szar ügy, de ez van. Na, most velem az az egyik kurva nagy gond, h nő létemre szellemi ember lennék, sajnálom, másképp pumpál a szívem, ha végre, végre az agyamat kell használni. És iszonyat módon ki tudok éhezni az értelemre ínséges időkben, a régi sulimban szokásom volt benn feledkezni a TTK előadóban a tudósok portréit bámulva, míg egy napon le nem esett, h mi ebben nekem az a nagyon jó: a szemükben az értelem.
S akkor most visszamennék a legelejére. Ott ül előttem, és többedmagával beszélgetnek. Én a közönség egyik tagja vagyok, tehát láthatatlan. Megnevez néhány középiskolás matekversenyt, amit megnyert. Amiken indultam anno, de közelében se voltam, h nyerjek. Ugrik egyet a szívem örömömben, hogy itt van végre egy ember, aki nyilvánvalóan okosabb, mint én, most jöttem a sűrű sötétség vidékéről, éhesebb vagyok az értelemre, mint eddig bármikor, de ugyanabban a pillanatban azt is felfogom, h jóképű és nagyon fiatal, tehát nem fogom érdekelni lehetséges szellemi társként. Ennek a szerelemhez a világon semmi köze nincsen. De tényleg úgy telt el az az idő, amíg jelen volt az életemben, h nem ismert rám, h hiába találkoztam vele. Van, s a mai nap ilyen volt, h ezt a legnehezebb elfogadni. (Ilyenkor ott ülök megint, én látom, ő nem lát engem, abban a pillanatban, amiben benne van minden.)
Kiskoromban úgy hallgattam nekem tetsző zenéket, h az értett néhány szóból elképzeltem, miről szólhat. Aztán, mikor megtanultam angolul, s újrahallgattam őket, általában azon döbbentem meg, h mennyire laposak, közhelyesek voltak ahhoz képest, amiket én képzeltem beléjük. Mivel főleg angolul és magyarul hallgatok zenéket, régen volt ebben az élményben részem.
A fenti dal ilyen. Nagyon gyér francia tudásommal a refrénre volt egy tippem, a többi itt-ott elkapott szóból meg elképzeltem vmit- mint kiderült, vmi nagyon mást. Ennek ellenére nagyon szépnek találom, a refrént akár vállalom is, viszont a többinek semmi köze hozzám.
+++
Megpróbálok ezen a héten nem írni többet. Annyit még, s ez se először jut eszembe, h ha lehetne egyetlen kívánságom vele kapcsolatban, akkor az, h úgy 'váljunk el', h ne legyen benne irántam harag (és utálat). Ne legyen rá oka.
(És igen, ha miattam menne el, ne menjen el, akkor inkább én. Mondjuk, mivel nincs jelentőségem az ő életében, valószínűtlen, h közöm lenne hozzá, de nem bánnám, ha rájönnék vhogy. Az információ erős akarásán kívül, persze, semmilyen módszer nem jut eszembe, de ez működött utoljára is.)
Burai Kati hozzászólása, az engedélyével közlöm. "Kedves ..., naplód legutóbbi bejegyzéséhez szólva, én is olvasód vagyok, gyakran tetszikelem, nem azt ahol ostobaságként fogalmazol a szerelmed autonóm hatásáról és ezzel szembeni tehetetlenségről. Az én gondolkodásom szerint azokat a bejegyzéseket tetszikelem, amelyekből kiolvasható, hogy folyamatnak tekinted azt, ami benned történik: gyűlölet-harag-szégyen-elérhetetlenség/gyűlölet-harag-szégyen-elérhetetlenség... tehát ha kiolvasom, hogy rálátsz felülről, kívülről, látod, hogy néz ez ki, és ismétlődik újra és újra. Ez a megküzdés. Belülről hatalmas archetipus követel helyet a lélekben óriási energiával, a MÁSIK MEGTALÁLÁSA a legerősebb evolúciós kényszer. A szerelem archetipusa mindvégig ott van az életben, mint rendezőelv irányít. Szerintem boldogság, hogy megtaláltad a MÁSIKAT, lehet, találni fogsz még további MÁSIKAT míg megöregszel. Ez testi -lelki transzformációval jár... - és az elérhetetlenség kínjával."
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
