A kisebbik lányom koleszából járványkórház lesz. Ettől a hírtől Rebi felfogott vmit. A család egyébként eddig jól vizsgázott vészhelyzetből. Sokkal kevesebb a konfliktus, magától értetődő a lemondás és a munka megosztása. De még nagyon az elején vagyunk, csak kényelmetlenség van egyelőre, nem megpróbáltatások. Meg (egyelőre) nem mi vagyunk célkeresztben.
Anyukám viszont nincs jól. Ők veszélyeztetettek, ráadásul másik városban élnek gyüttmentként, azt mondja rémálmai vannak, mert nincs kit felhívjon, ha segítségre van szüksége. Ma az öcsém jön le és vásárol be neki egy hétre, a tervek szerint a jövő héten én, és intézem a gyógyszereit is. Alapvetően minden aggodalmára tudok megoldást, de meg se hallja, talán mert a legfőbb félelmére nincs válaszom, mert nem is lehet. Nem tudom a haláltól megvédeni. Pedig.
Ma van egyébként a születésnapja. Ő volt az erős, okos, kompetens nő, én meg az ő félresikerült lánya, aki hiába örökölt össze annyi jó gént. Furcsa és szomorú, h most nemcsak erősebb vagyok, de már kompetensebb is. Rossz átélni. Azon kívül, h elintézem neki, amit nem tud/hajlandó, nem tudom, mit tehetnék. Pedig.
Egyébként meg lassan 0-24-ben a tanítással vergődök, sokkal több idő, mint a rendes órák felkészüléssel, javítással. Egyelőre. Iszonyat sokat fejlődtek a digitális kompetenciáim, egyre jobban problémamegoldok ilyen téren, s mint introvertált, határozottan tele vagyok energiával attól, h önállóan dolgozhatom. Sok gondolatot ébreszt, sok tanulsággal jár ez a munkavégzés. Más kérdés, h milyen lesz, ha aratni kezd a betegség, meg hogy abban a világban, amibe majd visszatérek (már ha, mert egyelőre nem annyira célkereszt), mennyire lesz ez még hasznosítható/valid.
A szerelem kimetszése belőlem jó. Nem nagyon engedhettem volna meg magamnak, h máshol is legyen a szívem.
Tisztul ez, csak sok a salak, amit majd próbálok füzetbe, s ide csak, ami kitisztul.
Éjjel megint nem tudtam aludni, s egy ötlettől vezérelve beütöttem a nevét, ami viszonylag gyakori, s azt a szót, h matematika. (Nem csináltam még ilyet.) Egyrészt kijött az a bizonyos matekverseny eredménye, erre jól emlékeztem hát. Másrészt alighanem megtaláltam az okát, h miért megy el: mert most halaszt Phd-n, s azt folytatnia kell jövőre, h el ne szálljon. Saját karrierje miatt tehát.
Ez kivett belőle mindent, amit beleraktam, tanulságos volt mégis visszakeresni, h az igazgatónővel való beszélgetésemig ugyan kínozott a jelenléte, de nem engedtem be a ragadozót a házba, nem kapott bizalmat, utána viszont igen, mert 'szíven ütött', h esetleg miattam ... Nem akarom bántani magam, bántott ő éppen eléggé, de fertelmes nagy butaság volt ez. Értem én, honnan jött, én miatta mentem volna el, az kavart be. S ettől a lehetőségtől, h ennyire nemeslelkű legyen, teljesen meghülyültem.
Pedig minden, csak nem az. Egészséges önérdek, steril lélek: Sophie választásából az ápolt, vonzó lágerführert juttatja eszembe. Neki sem lett a keze véres, és csupa helyénvaló érzés volt benne. A korcsokkal meg kíméletlenül bánt, ami nem zárta ki a flörtöt azért.
Azt írja A., az Ismeretlen, h a négy gyereke közül önálló tanulásra nevelte és felfejlesztette azt, akiről a szakértői bizottság azt mondta, h a 2. osztályt se fogja elvégezni. A. jó fej, akkor is, ha belement volna egy one night stand-be velem, nem sejtve, h én vagyok Madame Bovary, csak még rosszabb, mert a testig nem jutok el, de a szerelemig bezzeg. De jó fej. És ez jó érzés, érdek nélkül.
3 óráig volt jelen az életemben, s jó is, h nem többet, pláne nem napi szinten, mert csúnyán beleszerettem volna, s a négy gyerekről most szerzek csak tudomást. Így is írtam hozzá 2 verset, az egyik a 3 legjobb versem közt van, meg is jelent.
Facebook ismerősöm a 3 órányi képzés óta, egyébként egyetemi oktató, akit egyaránt érdekel a matematika, az irodalom és a világ megváltása. Mostanában egyre többször látom a kommentjeit az otthontanítás kapcsán. Szívmelengetőek.
Ez volt az áhítat alapigéje, mikor először találkoztam ezzel a csodálatos emberrel.
A fiam Boccaccio-t tanul. Dekameron, 10 nap története, amit a nagy pestisjárvány alatti karanténban töltenek fiatalok. No comment.
A fájdalom csak tünet, nem a lényeg. Mit ölt meg? Nagyon pontosan és tudatosan, de mit. Ez már inkább. Plusz a háttér, az idő. Esteledik, ilyenkor mindig nehezebb. (De a gyerekeimmel idehaza sokkal-sokkal könnyebb. Áthallatszik A reményhez félig üvöltözve - hogy hogy jutott Boccacciótól Csokonaiig, rejtély. Jó lenne elszabadulni a géptől, az elmúlt hetekben tök sok verset elemeztünk együtt, jó volt, nagyon.)
Madárcsicsergés, gyönyörű napfény. Mindhárom gyerekem itthon. Dolgozom, agyalok, a diákjaim egyelőre akarnak, bár biztos, h egész nap reggeltől estig itt fogok ma ülni, mire beállnak a dolgok. De nem teljes kudarc, meg akarom is, h menjen, s a mentorálás sokkal inkább az én asztalom, mint a magam promózása. Ha dolgozom, ha tanulok, ha az agyamat kell használni, pláne, ha nekem kell kitalálni rendszereket, intuíciót is bevetve, akkor jól vagyok.
*** Nem hiszem, h bárki felfogná, h mi történt velem. Lemondtam rólad, Olvasó, bár hálás vagyok a figyelmedért, mert van közötted (sic!) jóindulatból olvasó is. De nem hiszem, h érted. Mert én se, nem teljesen, most jövök rá, miközben rohamokban fáj kegyetlenül a nem tudom pontosan mi. De már jobb, csupa olyasmi vesz körül, ami simogat. Amellett, h talán itt az általam eddig ismert világ vége. Az apokalipszis a sarkon túl játszódik egy csikkel: dobja-e, ne dobja-e?
Nem vagyok őrült, csak realista. Néha bele a jövőbe, de ez puszta olvasottság, meg a mánia, h felhasználjam a tanultakat, olvasottakat, h mindenből tudást. Szóval összekötöm, s időnként talál, süllyed.
Le akartam írni, mert számomra fontos. A legtöbbet számomra az jelentette, mikor mellém ült. Boldog voltam, anélkül, h bármit akartam volna, attól, h mellette lehetek. Ennek fényében az, előbb velem szemben ül le, aztán feláll és határozott mozdulattal veszi a székét és odaül a másik mellé. Úgy, h tudja rólam ezt, tudja, h velem csinálta még tavaly, tudja, h mit érzek. Azután, h szerelmet vallottam neki. Ez a válasz.
Mert ez volt a válasza korábban is. Soha nem bántottam egy üzenetemben sem. Biztos volt benne némi anyai ösztön is, de eleve így szoktam szeretni: hogy vigyázok, ne legyen miattam a másiknak rossz. És ezért ő mindig megölt. Előbb azt hittem, mert félt, h akarok vmit. De a végén már lemondtam mindenről, megtakarítottam minden személyes magamnak akarástól, de a reakció maradt: azt adta, ami nekem a legnagyobb rossz.
Vetítés? A jóság benne. Jóindulat, nemesség, ilyenek. Ebben tévedtem, mert félremagyaráztam azt, h elmegy, mert jobban esett jónak látni, mint nem, aztán meg elfajult és megint elkezdtem abban bízni, h ha nem is viszonoz semmit, és nem is érez semmit, de tekintettel lesz arra, h én igen, és nem fog bántani. Meg az ábrándok arról, h nem látva vagyunk egy oldalon, meg szellemi kapcsolatról, tényleg hülye voltam.
De ez vhogy mégsem a lényeg. Nem tudom, mi történt, mert egy ideje én se kapcsolatban gondolkoztam, és még csak nem is a saját sablonjaim mentén. És velem vmi történt. És hogy most nagyon pontosan odaszúrt, ahol a legjobban fájt, most is történik ezzel a vmivel vmi. Ami rajtam kívül senkit nem érdekel, mert sztem nem szokás ilyeneknek történni. Az egyedüllétem ezt is jelent. a tapasztalataim megoszthatatlanságát/reménytelen egyediségét.
Valóban rossz érzés, amikor leesik, hogy csak vetítettem. De ez mit jelent? Mit jelent az, hogy valami nem igaz? Az illúzió valóságosságába hogy nem őrül bele az ember?
"Egyszerűen borzalmas volt olvasni, h min mentem keresztül." Mármint tavaly óta, mióta ez az egész elkezdődött. Persze, főleg az idei tanévben, de nem lett volna olyan kegyetlen a tavalyi tanév történései nélkül.
Na, másnap van, de rettenetes volt. Kívánnám neki, h egyszer élje át, de nem tudná azokkal a sekély érzésekkel, amik neki vannak. Nála legfeljebb a hiúság sérül, vagy fáj, de az két hatvánnyal lejjebb van.(Felmerült, h miatta a matekot is megutálom, de nem fogom hagyni, én voltam otthon ott előbb.)
De tegnap az összes többi blogokon is írtam, mert nem akartam ezt teleszemetelni, és visszanézve ( eredetileg törölni akartam mindent) a bejegyzéseket, azzal szembesültem, h borzalmas volt. Egyszerűen borzalmas volt olvasni, h min mentem keresztül. Azt mondom, h a sors, még, h én, az elbaszott otthoni használatra kódolásommal, h engem nem lehet szeretni, csak ha teperek, de akkor se annyira, mint mást, aki eleve szeretnivaló, szal azt mondom, h én tettem ezt magammal. De nemcsak. Szeretni akartam, ok, de jó lenne felfogni, h ezt ő tette velem.
Amit Kati írt anno, arra viszont annyit tudok mondani, h sztem nem lesz több Másik. Egyszerűen azért, mert még egyszer ilyen okos ember nem lesz a közelemben. De a másik, amit látok az, h ez a szerelem nem akart semmi jót. Ellenséges erő volt az elpusztításomra. Kár volt akarni békét kötni vele. Megfelelni egy engem gyilkoló hatalomnak, h hátha akkor kedvesen tekint, megkegyelmez.
Most megcsinálom a maradék órákat, mert 10-ig fel kell tölteni. Amúgy se a szerelem időszaka van, önmagáért beszél, h mégis ennyire leuralta a tegnapi napom. Nehéz idő jön, tele vagyok szorongással, főleg, h meglássam, mi az, amit meg kell tennem, h a kevésbé fontos, ne takarja el a halaszthatatlant. Ilyen szempontból nagyon hasznos, h őt, figyelmem, időm fanyalgó lerablóját kidobhatom.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
