Anyukámék voltak itt tegnap. Hoztak mindenféle cuccot, többek közt néhány fényképalbumot. Mióta karanténban van, Anyu nekiállt ilyen olcsó albumokba rendezni a rengeteg, 2000 óta készült fényképüket. Ezekből kaptunk 4-et. Egyet Rebi, egyet Áron, kettőt meg én.
Az egész valahol nagyon fájdalmas, de ezt elnyomta mindenki, a szüleim éppúgy, mint a gyerekeim. A képektől meg az vált véglegessé, amit már kb 3 év óta, mióta apukám egyre nehezebben mozog, érzek: hogy a normalitásnak, amit ők és az általuk megélt élet jelentett, a G-ben töltött nyaraknak, amikből közel húsz volt, s amik olyan magától értetődően voltak talán nemcsak a háttér, hanem maga a dolog, vége. Nem lesz belőlük több. De még romokban, nyomokban lehet valami.
Nem szeretem, ha fényképeznek. A családi fotókat se nagyon, bár a gyermekeim kiskori képeit, meg életem legboldogabb nyarát (2003, mind a három gyerekkel G-ben) azért elnézegetem. Meg kellenek is, h legyenek képek, a gyerekeknek fontos, h legyen róluk, a gyerekkorukról.
Két dolog esett nagyon furcsán. Az elején apám még csak ötvenpár éves, korban hozzám most már közel, s rácsodálkoztam, h milyen jóképű is volt tényleg. Még annyi idősen is.
A másik meg, h saját magammal nem igazán tudtam mit kezdeni a képeken. Mint egy idegen. Egy nő, aki talán szép is lehetett volna, de sose volt az, mert mindig csúnyának tudta magát. Nem a saját életemet éltem. Azért voltam minden nyáron G-ben, h apukám úgy érezze, van az életének értelme. Meg, h a gyerekeimnek kertes-strandos nyara legyen. 27 évesen kezdtem. Közben egyetemet végeztem, beadandókat adtam fel a falu postáján, megírtam két szakdolgozatot. Eleinte azt hittem, h a saját életemre várok. S amíg nem tudom elkezdeni, a lehető legtöbb embert próbálom boldoggá tenni addig is. De végül kiderült, h ez volt az életem: a gyerekeim gyerekkora és a szüleim nyugdíjas évei. Bizonyos értelemben sohasem éltem. Nem vettem birtokba, lemondtam róla, mint a vágyaim többségéről, mások javára. A képeken boldog gyerekeket látok és a szüleim is boldogok. Megérte.
Nem mintha nem akarnám. És azért majd lesz is, majd ha már messze leszel, vagy én leszek messze. Az a napfényes dolog. Mert semmi neheztelés, vagy harag nem lesz bennem, ha egyszer vége lesz úgy, h nem látlak többet, tehát garantáltan a pont ott a végén, biztos, h további szenvedéstörténetet nem biggyesztünk már hozzá.
Akkor majd tényleg csak a fény. Mert nem haragszom én rád, miért haragudnék. Meg mi bajom is lehetne veled, mikor látom, h alapvetően jó vagy. Mielőtt covidos lettem, azt gondoltam, h ha meg találnék halni, előtte azért még itt megüzenem, h bocsáss meg. Csak itt, mert az eddigi üzeneteim merényletnek mondhatók. De ezek lettek volna uccsó szavaim neked. Amiket az se baj, ha nem találsz meg, a lényeg, h ez van kettőnk végén, tudom. Akkor is, ha most egy darabig mégse halok meg. És ameddig vége nem lesz, hiába mondom ki.
Ha már elrontottam az előzőt, mert hiába fogadtam meg már számtalanszor, nem olvastam el még egyszer publikálás előtt. Meg azért is, mert oly jól esett az az első ordítás az előbb megint. (Mint öreg királynak a törpekutya sikoltása, igen.) S én még elinni se vagyok hajlandó.
Végül is szerelemnapló lett. Nem örülök neki, de ezek után tényleg mit csodálkoztam, h ebben a skatulyában értelmeződik minden írásom? Nem mintha most írnék. Volt rövidke tavaszi szünet, olvastam, mert kiderült, h a Stephen King könyv, amit a fiam szekrényében találtam, (csak annyi volt, h angolul akartam vmi effélét olvasni) brutálisan hosszú. Jó, jó, láttam én, h vastag, meg elég kényelmetlen is volt fogni eleinte, de csak a 400. oldal után, mikor beleraktam a könyvjelzőt képedtem el, h még a felénél sem járok. No, akkor megnéztem. 1448 oldal. Nem tom, mikor olvastam ilyen hosszút utoljára.
Mindenesetre még a héten biztos elleszek vele, mert kezdődik újra a munka. Úgy volt, h a férjem megkapja az oltásomat, de beteg lett (nem korona), s most épp Rebit oltják. A háziorvos egyből megértette, miért aggódunk, h 19-én visszakerül a koleszba, ahol 6-an vannak egy szobában, s távolságtartásra az esély nulla.
Hát így. Anyukámék egyet már kaptak, de apu egyre rosszabbul van. Persze, tartja magát, minden reggel duolingon tanulja az angolt, sztem már minden rekordot megdöntött, amit ott lehetséges. Eszembe jut öcsém, mikor nyilvánosan beszélt az életútjáról, s azt mondta, h minket apánk úgy nevelt, h számunkra a tudósok, a természettudomány úttörői úgy jelentek meg, mint a hősök. Az eszemet nem, ahogy a Kontrol csoport ordította valaha.
By the way, nevelés. Gy-vel beszélgettünk pár napja, s szóba jött Coelho, akit szívből utál felénk mindenki. Én vmi valkűröset olvastam tőle angolul, de nem győzött meg, mondtam. Nekem meg emelt magyarra kellett olvasni az Alkimistát, de annyira rosszul éreztem magam tőle, h utána gyorsan elolvastam a Zabhegyezőt. Na, az helyretett, nevet.
Ez meg az én nevelésem. Ez a könyv, amit mind a három gyerek olvasott már, és tökre izgultam mind a három alkalommal, h mit szólnak hozzá. Mert ha nem értik, ha Holden egy hülye, akkor csőd a nevelésem. És mikor mind a háromnak bejött, akkor megnyugodtam. A lényeget mégse basztam el.
(Amiről sajnos az is eszembe jutott, h talán itt húzódik az a vonal, aminek ő, a szerelmem, mindig a túlsó, a velem szemben eső oldalán lesz. Mert köztünk sose lesz béke. Egyszerűen azért, mert ő sose lesz velem egy oldalon. Mert ok, nem olvas, de ha elolvasná, ugyanúgy nem tudna vele mit kezdeni, ahogyan nem tudott mit kezdeni velem.)
A Kontrolnak volt az a száma, amit aztán sajnos eladtak reklámzenének,
Tegnap volt az ír fordítói szeminárium utolsó alkalma. Kicsit szomorú vagyok, h véget ért. Jó volt. Ha vége a járványnak, talán lesz egy találkozó élőben, de én vagyok az egyetlen nem budapesti. Azért megpróbálom majd megoldani vhogy.
(Milyen sokat számít ez, meg h legyen az embernek kocsija értelmiségi élet szempontjából, hihetetlen. A lezárással ez nálam inkább kiegyenlítődött. Ezt írtam tavaly is, sokkal több mindenhez, filmhez, színházi előadáshoz hozzáfértem. Olyan kulturális dolgokhoz, szellemi javakhoz, amikre hiába sóvárgok normál ügymenetben, mert a földrajzi és szociális helyzetem miatt el vagyok tőlük vágva. Mert jellemzően Budapesten vannak, hétköznap este, én meg se pesti nem vagyok, sem mobil.)
Kosbor, estike, angol perje, bükksás, rence, galaj. Borzas, csormolya, zsálya, veselke, lüktet a táj, a talaj.
Repkény, mácsonya, szellőrózsa, sárga fagyöngy, imolák. Tegnapelőtt még felnőtt voltam, vasbetonok, irodák
fájtak-nyomtak. Toltak előre. Szöktem. Gyáva gyerek. Úszom a tölgyek alatt, a genyőte int, meg a dárdahere.
Kőfali pintyő, pongyola pitypang, dúdol a búzavirág. Integet Isten is. Ott, hova pillant szépül a durva világ.
Ezt a verset a Fazekas Gimnázium múlt héten elhunyt történelemtanára írta. Még Anna Katage blogom idején (2009) kísérleteztem hasonlóval, vérehulló fecskefűből, meg hasonló gyönyörűséges növénynevekből mágiával, mert a költészet eredetileg a nyelv mágikus funkciója, de az én irományaim ennek a versnek poros nyomába se érnek.
Ez a vers szerintem egyszerre óda a természethez és a benne lakó, általa megnyilvánuló Istenhez és a magyar nyelvhez. Meg fogom tanulni, csak most még Pilinszky Apokrifjét tanulom.
Az a vicces, h végül is mindent, amit szerettem volna, hallottam tőled. Kimondtál/Leírtál mindent, amire a lelkem mélyén vágytam. Hallhattam, olvashattam. Csak épp nem nekem mondtad. Csak épp, ha az egész világra vonatkozott is, nem vonatkozott rám.
És nem hallottam/olvastam tőled semmit, amire valóban vágytam volna. A saját szavaidra, a gondolataira annak az elmének, akibe beleszerettem. Mert az eszedbe szerettem, az nekem teljesen világos. Még akkor is, ha közelíted a szépségideálomat, amiről azt se tudtam korábban, hogy van. Nem, a gondolataidból semmit nem adtál, nem tudtam meg, amire leginkább vágytam volna, h ki vagy te.
Persze, nem volt jogom erre vágyni. Nem lehettem neked senkid, nem nyitogathat fel az ember egy másikat így, a semmire. Emlékszem, öcsém csinálta ezt fiatalkorában, magyaráztaegyszer nekem, h az éjszakai életében a beszélgetések voltak a legjobbak, az, h egy ponton a kemény burok megrepedt és a másik megnyílt, elkezdett magáról beszélni az igazi, a belső hangján. Csak az a baj, mondta akkor, h ezek legtöbbször lányok voltak, és ettől beleszerettek. Pedig ő nem akart tőlük semmi ilyesmit, csak azon a belső hangon igazán beszélgetni.
Szóval nem is kívánhattam hallani, látni, amit kívántam hallani és látni: téged. Mert az ember nem akárkinek mutatja meg magát. Legfeljebb pici ablakokat nyit néha a szeretteinek. De nem fog meztelenre vetkőzni, csak legfeljebb a szerelme előtt. És sztem nem is lehet sokszor megcsinálni. A szerepek, a biztonságos közhelyek nélkül vacog az ember. Mintha bőre se lenne, mikor a lelke lesz meztelen. Ha a másikban van szeretet, akkor megmenekül. Ha nem ...
Ma törölgettem, és kezembe akadt egy jegyzetféleség: Elemi matematikai feladatgyűjtemény. És amíg várnom kellett, elkezdtem megoldogatni, ami benne van. Logikai feladatokkal indít, ami valaha az erősségem volt. Az elsőt elrontottam, aztán a másodikat is, amin úgy felbosszantottam magam, h megcsináltam még nyolcat, de már füzetbe okoskodva, és mind jó lett. Aztán belelapoztam, megcsináltam egy oszthatóságit, és miután végigpörgettem a témákat, úgy döntöttem, h ezt a füzetkét végig fogom oldani, mert rohadt jól éreztem magam közben, mintha végre vmit csinálnék. (Meg mert be van rozsdásodva az agyam, úgyhogy ráfér.)
Nem egy nagy szint, amire a címe is utal. És csak most jutott eszembe megnézni, h kik adták ki. A Bessenyei György Tanárképző Főiskola Matematika Tanszéke. Biztos akkor vettem az ottani jegyzetboltban, mikor 1 évig odajártam. Magyar-angol szakra.
Ennyire nem olvas senki vissza? A DOKK FAQ-ban pl? A főszerkesztő sem? Hogy egy halálhírt háromszor bejelentenek egymás alatt. Tudom, h sok helyen ez megy, nem figyelünk, csak ránk figyeljenek, de nem akarok beletörődni. Olvass, mielőtt írsz, legyél már kiváncsi egy kicsit a többiekre, akiknek beszélni akarsz. Ha meg nem vagy, ne beszélj hozzájuk. Ne. Hallgass.
Kis-Mezei Katalin DOKK-os verseit meg el fogom olvasni. Mert én őt eddig nem ismertem.
Elég sokszor mesékben gondolkodom. Iszonyatos mennyiséget elfogyasztottam belőlük úgy 8-12 éves korom között, de persze úgy értendő, h minden mesét többször, kedvenc mesekönyveimet (pedig legalább 7 ilyet tudok felsorolni kapásból) ronggyá olvasva.
Úgyhogy az asszociációk jönnek szakadatlan. Nem tom, rájött-e bárki, hogy a 1504. bejegyzésben az az utalás a törpekirály kutyájára a Ribike című mesében a király 2. lehetetlen kívánsága. ("Előveszi a királyfi nagy vidáman az arany dióhéjat, kinyitja: kiugrik a kiskutya! Egyet sikoltott, de az a hang mindjárt hetedhét országig szállt. Az öreg királynak meg olyan jólesett az a sikoltás, mintha írósvajjal kenték volna meg a hátát.") Ez volt egyébként Rebi lányom kedvence kiskorában, naná, miért, hasonlít a nevére, de kicsit az enyém is, naná, ebben is a lány segít a fiúnak, meg furcsán vonzott a világvégi kőhíd, ahol ez az elátkozott gyíkká változott széplány lakik. Annyira, hogy ezzel kezdődik ez a napló is. Aki nem rest, nézze meg az 1. számú bejegyzést, ott van bizony ugyanez a kőhíd.
Ma meg eszembe jutott, mi lenne a második kívánságom a Jótündértől. (Az első, ugye, h legyen időm felkészülni az óráimra.) A második se sokkal különb. Ez a Rózsa és Ibolya, illetve az Ördög Rózsa mesékre megy vissza. Ezekben van az a motívum, h miután a fiú a lány segítségével győz, és viszi a kedvesét haza, előre megy egyedül, és egy átok hatására teljesen elfelejti szerelmét. Na, ezt szeretném én, a memória ilyen irányú teljes törlését. Az enyémből is törlődjön minden nyoma ennek a beteg, gyengéd érzelemnek, de belőle is minden emlék arra vonatkozólag, h részemről volt ilyesmi.
Elég ócskákat kívánok, de még van egy kívánságom, azt majd okosabban kell használni.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
