NAPLÓK: fejlakók
Legutóbbi olvasó: 2024-04-20 10:03 Összes olvasás: 1124551. | [tulajdonos]: meditáció | 2011-04-11 00:30 |
... Az ember elmegy a dunapartra sétálni, hogy kiszellőztesse a fejét. Nyugalomra vágyik. A gondolat, hogy ott sétál és majd a víz látványa, a szellő érintése az arcán biztosan áthatja és testét -lelkét átjárva, mosolyra fakasztja és új gondolatokat és tettre készséget ébreszt. Sétál. Sétál. Sétál ..... Az ember sétál a parton. Lóg a feje, lóg a keze, görbe a háta. Rajta kapja magát, megáll. Maga elé mered. Felnéz az égre, bele a napba, elvakítja. Nézi a felhőket. Szeretni nézni, mert tetszik neki. Mindig emékezni szeretne rájuk. De sosem emlékszik. Csak egyre. Arra, amit Balatonon látott bent a vízben állva, mikor az égre pillantott az izzónarancsra festett felhőben. Mintha lángnyelvek formálnák a félmeztelen tűzistennő alakját. Ránéz a Dunára. Milyen jó, ezt látni. Köszönöm. És becsukja a szemét, hogy telejs lényével érezze a szellőt, mely szeretőn simít végig arcán. .... Homlokán érzi a nap melegét. - És most befelé nézek. Néz. Néz. Néz. MegAnnyi gondolat. Jönnek-mennek és közben mindenféle kuszaságot meg összevisszaságot csinálnak. Néz. Néz. De nem lát. Egyszercsak a pálmák ábrándos gondolatai közül, kihúz egy pálmafalevelet. Közelebbről megnézi. Nem hisz a szemének. Az van ráírva, ha megfordítod és hangosan felolvasod, látni fogsz. Felolvassa. - A jóideje tartó jelen pillanatban pont olyan vagy, amiért az apádat többek között utálod. (Lusta, önámító, egoista okostojás) Kinyitja a szemét |
|
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!